Újabb, naplójegyzetnek álcázott gondolatfutam a társas magányról

Hűl az idő végre. Agysejtjeim már nem puhára főtt galuskák felforrt agyvizemben, hanem újra munkára kész, hasznos alkotórészei a szervezetemnek. Be is indultak rendesen, persze ehhez kellett megint valami, ami beindította őket. Természetesen egy (vagy inkább több) újabb megoldhatatlannak tűnő gigászi életkérdés.

Milyen közhelyes ha azt írom, a párkapcsolat a legbonyolultabb társasjáték a világon. Hányszor de hányszor felmerül -e maratoni játszadozás során az emberben, hogy milyen jó lenne inkább egyedül! Sokszor az váltja ki ezt az érzést, hogy nagyon szeretjük a másikat. Nem ellentmondás ez! Egy napon ugyanis ráébredhetünk arra, hogy a másikat már jobban szeretjük önmagunknál is. Ilyen nincs, eshetnek nekem a tagadók. De van, és az az ijesztő, hogy ez a folyamat annyira lassan megy végbe, évek, évtizedek alatt, hogy nem lehet tetten érni, amikor bekövetkezik. Egy nap arra ébredünk, hogy feltesszük a kérdést: Hol vagyok ebben a kapcsolatban én? Szabad egyáltalán megtalálnom önmagam vagy akkor önző vagyok? Ha szabad, akkor meddig terjedhet az énem a kapcsolatban, anélkül, hogy az már sok lenne, anélkül, hogy az már a másik elnyomását jelentené?

Rossz, amikor két, eltérő lélekfejlettségű ember szeret egymásba. Rossz az is, amikor nem fejlődnek az együttélés során egyformán, vagy ugyanabba az irányba. Ilyenkor az egyik akaratán kívül visszahúzza a másikat. A másik pedig akaratán kívül magányossá válik, pedig nagyon szeretik egymást. Mit lehet ilyenkor tenni?  

Hohóóó, kedves párválasztás előtt álló hölgyek-urak! Ne tessék azt hinni, hogy a párunkat megtalálni a legnehezebb a világon! És most szólok, azoknak is, akik erre fellélegeznének: Huhh, ez nem rám vonatkozik, hisz én már megtaláltam! Nekik üzenem, nem az a legmunkásabb meló, hogy ezt a kapcsolatot megtartsuk! A legtöbb lelki sérülést okozó feladat az, hogy ne veszítsük el közben önmagunkat, s tartsuk meg szabadnak, röpképesnek a lelkünk ebben a kapcsolatban úgy, hogy közben a szerelmünk érdekei se sérüljenek, ő is megmaradhasson önmaga úgy, hogy mi ne váljunk elnyomottá, közben meg még a szerelem is dúljon, és a hormonok is működjenek.

Na, aki ilyet tud nekem mutatni ma, az előtt földig hajolok!

Sokáig azt hittem, hogy mi ilyenek vagyunk. Büszke is voltam magunkra nagyon, dicsekedtem fűnek-fának, hogy lám-lám, tessék példát venni rólunk, ha mi meg tudtuk csinálni, más is képes rá. Egy nagy francot! Nekünk sem megy mindig. Rendszeres időközönként beletiprunk egymás lelkébe, mert nem vagyunk egyformán fejlett lelkek, ráadásul nem is fejlődünk egy irányba, ugyanabban a ritmusban. Pedig az Ég a szemtanúja annak, hogy mennyire szeretjük egymást. Életünkben nem voltunk ennyire boldogok! Neki én vagyok a tökéletes nő, nekem meg ő a tökéletes férfi. Azaz majdnem. Mert most megrendültem. Talán nincs is olyan, hogy tökéletes férfi-nő társ. Egyik sincs! Nincs olyan kapcsolat, ahol az egyik ne húzná vissza a másikat! Nincs olyan kapcsolat, amelyben ne kéne feladnunk lelkünk egy részét a másik boldogságáért!

Nem hagynám el senkiért sem, de akkor sem könnyebb. Vele szenvedek, ha ő szenved, de ettől még jót akarok magamnak is. Jobban akarom a jót magamnak, mint neki? Nem! Azt akarnám, hogy neki ugyanolyan jó legyen, mint nekem! Na ez tűnik ellentmondásnak!

Olyan sokat köszönhetek neki, hogy egy élet sem lesz elég, hogy visszaadjam legalább a felét. Megértő, kedves, figyelmes társ. De van egy szint, ahová már nem képes velem tartani, ahol ő már nem társam. Ahol már egyedül kell lennem. Nem azért mert, egyedül akarok lenni ott, hanem azért, mert nem tud utánam jönni. Még nem. Talán sohasem fog tudni. Sürgetném, de nem hagyja. Valahol meg is értem. Én is a saját tempómban fejlődtem idáig. Nem sürgettek. Magyaráznám, mit hogyan csináljon, de nem érti, nem akarja érteni, nem akarja elfogadni. Ki tudja?

Közben egy darabig segít nekem, hogy minél magasabbra jussak, de csak egy darabig, mert onnantól nem bír velem jönni. Ettől kezdve akaratán kívül visszahúz. Nem szándékosan, hisz szeret engem. De ha én fent vagyok nélküle, akkor ő lent magányos. Egyikünk sem akar magányos lenni ott, ahol éppen van! És nem is mással szeretnénk ott lenni! Egymás társaságára vágynánk.

Mit csináljak, ha esetleg ő nem képes feljutni odáig? Mit csináljak, ha neki nem is arra a csúcsra kell feljutnia, hanem egy teljesen másikra? Mit csináljak, ha minden erőmmel vonszolnám magammal, közben zúdítanám rá az összes eddigi tapasztalatom arról, hogyan kell odáig feljutni, s teszem mindezt a saját sebességemmel, ő meg csak ordít, hogy hagyjam végre békén, s menjek, ha annyira menni akarok? Mit csináljak akkor, ha ezt a vonszolást, zúdítást nem segítségnek, hanem bántásnak veszi?

Én se menjek olyan magasra? De ha egyszer az az én helyem, ott van az én szintem? Vagy üljek ott magányosan, és senkivel ne tudjam megosztani az élményt? Nekem mindig lesz tovább, még onnan is. Mi lesz, ha már nem is látom őt abból a magasságból? Van értelme egyedül ott lenni? Melyikünk mondjon le az útjáról, a szárnyalásról, a fejlődésről? Melyikünk gyorsuljon fel, lassuljon le, ahhoz, hogy a másikkal maradhasson? Vagy ha ezt nem tudjuk megválaszolni, nem is vagyunk még igazán fejlett lelkek? Talán ha azok lennénk, ez nem merülne fel kérdésként.

Ritkán, nagyon ritkán azonban adódik olyan pillanat, amikor kinyílik a szavamra, s végre meglátja a távlatokat maga előtt. Vagy talán az én távlataimat látja meg, ezt nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy ilyenkor ő is boldognak tűnik. Ki is jelenti, hogy jó errefelé haladni. Fel is lép eggyel magasabb szintre, s napokig elégedett a hatalmas lépéstől. Aztán ez elmúlik. Mintha megijedne ettől a magasságtól. Az eufória elmúlik, én meg rájövök, visszalépett oda, ahonnan elindult. Megijedt? Rádöbbent, hogy ez mégsem az ő helye, csak miattam volt ott? Esetleg még nem jött el az ő ideje? Kicsit kirándult, ismerkedett a hellyel, ahová majd érkeznie kell, de még nem most? Majd? Mikor? Hogyan értelmezzem ezt? S én addig mit csináljak?

Azt mondják erre sokan, mert az az egyszerűbb, hogy akkor ez nem is igazi szerelem. Pedig az. Jó, igaz, nem szerelem, hanem annál több. Mert ez már nem vegyi folyamat, nem kémia, ami illékony. Ez már keményen agyi-lelki előadás, szeretet, elismerés, megbecsülés, barátság, tisztelet így együtt, meg még ezernyi apró-cseprő érzelmecske. A barátság az alapja, melyet megfejel a legmélyebbről jövő, szerelemből született szeretet.

Ezért nem könnyű ez a helyzet. Megkérdezném, hogy merre akar menni, de mi van, ha ő sem tudja? S akkor mi van, ha nem arra, amerre én? Jó lenne, ha segítene, de nem teszi. Most nem. Sértődötten hallgat, mert megbántva érzi magát felszínes dolgok miatt. Nekem felszínes, neki viszont az talán mélység. Mert ő még itt tart. Közben én már megjártam poklot-mennyet. Lehet, hogy ő is, csak neki egészen máshol van a menny és a pokol.

Most itt tötymörgök vele a felszínen, s nem tudom, hogyan tovább!