Talán nem is a bögreruháról szól a mese, de egy kicsit mégis, hisz éppen azt készítettem amikor megéltük ezt vidám pillanatot. Bögreruhát alkotni már magában is mókás elfoglaltság. A család is csak vigyorgott folyamatosan, amikor az egyre szaporodó sorokat rápróbálgattam a kiszemelt kerámiára, mert már milyen hülyeség is az, hogy beöltöztetem a reggelizőkelyhet.
- Nehogy meghűljön a forró tea(tól)! - vicceskedett a lányom idétlenül, közben azért a szeme csillogásából nyilvánvalóvá lett, hogy a frissen felöltöztetett ivóedényre azonnal le fog csapni, mert imádja.
Szépen növögetett a sötétkék bögrekabátka, hamarosan felhorgoltam rá a pink csipkeszegélyt, csak a trendkövetés végett, és elkészültek a gomboló pántok is. Már csak a gombok hiányoztak a teljességből. Felrohantam hát az emeleti műhelyembe, hogy a titkos kincskészletet előkapjam, és megleljem benne a tökéletes gombot. Ennek kiválasztása nagy szépérzékkel, művészi hajlammal, giga adag kreativitással és magas fokú jó ízléssel lehetséges csak, ezért gondosan kiborítottam az ágyra a kincstár tartalmát, és boldog turkálásba kezdtünk a gyerek, meg én. A külvilágot abszolút kizárva, átszellemült arccal vizsgálgattunk minden arra érdemes és érdemtelen gombjelöltet. Kommunikációnk kizárólag ilyesféle mondatokból állt:
- Nézd, ez milyen!
- Aha, de nem nagy kissé?
- És figyeld ezt is!
- Na, ez már alakul.
- Szerinted ez?
- Méretre jó, de a színe nem passzol.
... és így folyt ez még hosszú perecekig, férjem szerint órákig, amikor végre valahára megleltük...
- Jaaaaj, ez aaaaaz! - örömködött a lányom.
- Igeeeen! - diadalmaskodtam én is.
- Emlékszel rá?
- Igeeen.- hangzott el újra a számból csak teljesen más, elalélás közeli sóhajjal kiejtve.
- Amikor kicsi voltam állandóan ezekkel játszottam. - kommentálta a gyermek, aki már valóban nem kicsi, de még nem is nagy. Olyan jó közepes!
- Lehet azt elfelejteni? - révedtem bele villámgyorsan az emlékeimbe. Pillanat alatt magam előtt láttam a háromévest, amint ragyogó arccal gombozik a tiltott zónában. Merthogy minden anyuka rémálma, amikor a Parány tűvel, ollóval, késsel, villával éééééés gombbal játszik, mert ez utóbbi ugyan nem vág, nem éles, de tökéletesen belefér minden apró és még kisebb testnyílásba (is). Baj ugyan nálunk sosem esett ilyesmiből, de még egy hónap múlva is nyelte a porszívó az ide-oda elrejtett maradékokat. Az értékes készlet tehát úgy fogyott el, hogy nem is használtam. És ez többnyire bosszantó az anyai agynak.
- Ez volt a kedvencem! - viháncolta az immáron nem Parány, úgy viselkedve, mintha az volna, s dugta az orrom alá a képen látható mütyürt, pedig tudja jól, hogy így nem látom. Miután kartávolságon túlra került, már kellően fókuszálhattam rá és felismertem. Tényleg ez volt a Tuti Befutó akkoriban.
- Igen, ezek a masnik voltak a legkeresettebbek. - és itt konkrétan arra gondoltam, hogy hányszor csúsztam-másztam ágy alá, szekrény mögé, sarokba, míg összekapdostam a földről az apró kis francokat.
-Nem masnik! Cukorkák! - döbbent le a kölyök butaságom hallatán.
- Szerintem masnik.
- Cukorkák.
- Masnik.
- Cukorkák!!!
A vita eldöntésével a legjobb, ha egy pasit bízol meg, ezért apa lett a békebíró.
- Szerinted mi ez? - kérdeztem tőle és felmutattam a vitatott példányokat.
- Mi lenne??? Gomb.
- Felnőttek! - néztünk egymásra, és idéztük egyszerre a lánnyal a kinder-tojás reklámban hallott kedvenc mondatot, majd lefordultunk a székről nevettünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Segíts nekem a véleményeddel, hogy írásaim igazi élményt nyújthassanak. Ne félj, bírom a kritikát is, bár kétségtelen, hogy a dicsérő szavak jobban esnek. Viszont fejlődni csak akkor lehet, ha tudom, min kell változtatnom. A moderálásért bocs, hamar kiteszem a kommented, ha szalonképes. :)