Meghasonlás?

Tegnap éjjel láttam egy filmet. A címe Meghasonlás volt.

Egy házaspár életéről szólt. Közös életük során született két gyermekük, egy fiú (ő volt az idősebb, 20 év körüli) és egy lány (aki a történetben kb. 13-14 éves). Rendes, dolgos, szorgalmas, templombajáró, gyülekezetben segédkező férj-feleség voltak ők, akik tökéletesen beleilleszkedtek a közösség életébe. Nem lógtak ki semmilyen irányba. Eddig ez egy kommersz élettörténet. Ám a férfi nehéz terhet cipelt a lelkében. Ő tulajdonképpen nőnek érezte magát. Nem egyedül vitte hátán a batyuját. Tudott erről a felesége és a gyerekek is, mégis egy darabig mindannyian (talán a srác kivételével, aki nem bírván a családi drámát elköltözött otthonról) próbálták eljátszani, hogy ők normális család, normális élettel. 

Érdekes ez a szó: normális. Leggyakrabban használt szavunk, mégsem gondolkodunk el az értelméről, tartalmáról. Mélységéről pedig még kevésbé. 

Akkor lett vége az álcázásnak, amikor a férfi apja, aki egyébként egy zsarnoki szülő volt, a saját szülinapi ünnepségén, fia fejére borította a képzeletbeli bili tartalmát. A család szépszámú tagja előtt újra megszégyenítette egyetlen fiát, és újra felemlegette neki, hogy milyen nyámnyila, anyámasszony katonája, és hogy ha ilyen marad, nem hagyja rá a birtokot. Hisz már gyerekkorában is a nővére ruháiban járt. Elbüszkélkedett azzal is, az őt ünneplők előtt, hogy milyen hatásos módon orvosolta ezt a problémát  Lerángatta a kisfiáról a női ruhákat és meztelenül bezárta a srácot a pajtába egy éjszakára. Ezzel, és hasonlóan remek módszerekkel kezelte ki a ferde hajlamából. Persze mindennek fültanúja volt a feleség és a kislány is, akikben bár kavarogtak az indulatok és érzelmek, mégsem merték az öregbe beleállítani a széklábat. Tán nem is akarták, hisz nem ez a megoldás ilyenkor. A férfi ekkor csendesen felállt az asztaltól, kisétált az emlegetett pajtába és szájába vette a puskacsövet. Így talált rá a keresésére induló felesége. Végül rá tudta venni arra, hogy letegye a fegyvert. 

Attól a pillanattól kezdve a férfi felvállalta másságát a felesége támogatásával. Időpontot kért az orvosánál az átoperálásra, hormonokat kezdett szedni és lassanként hozzászokott a női ruhákhoz, a női léthez. A lányukat sem zárták ki, leültek vele beszélgetni erről. Nem könnyű egy gyereknek feldolgozni egy ilyen helyzetet, főleg ha éppen nemi identitásának kifejlődésekor kapja el a változás. Látszólag a kislány könnyedén kezelte  második anyja létrejöttét, még viccelődni is tudott azon, hogy apjának és neki egyforma méretű a melle, ám a mélyben furcsa erők munkálkodtak. Attól kezdve a kislány utálni kezdte azt, hogy lány, hogy belőle is nő lesz egyszer. Apja férfi ruháit kezdte hordani, mert azok rejtették el legjobban egyre szembetűnőbb nőiességét. Anyja némi erőszakkal próbált ennek véget vetni, igen kevés sikerrel.

Nem csoda, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hisz az ő fejében sem volt egyszerű rendet tennie. Huszonöt éven keresztül szerette a férjét nappal és éjszaka egyaránt, s most mindez a feje tetejére állt. Kit fog ezután érinteni, egy nőt? Hirtelen értelmüket vesztették az eddig utat mutató sztereotípiák, borultak a hagyományos női-férfi szerepek, sutba dobták a társadalmi szabályokat s a közösség haragját is kiváltották., mely kitagadással fenyegetett De legnagyobb zavar a lélekben keletkezett. A nő ezerszer tett fel magának ezer kérdést: M i lesz ezután? Hogyan élhetek egy nő mellett? Melyik lesz az én helyem, s mi leszek én? És mi lesz ő? Kit fogok benne szeretni, a férfit, aki belül, mélyen talán még megmaradt, de már talán soha nem kerül felszínre, vagy a nőt, aki majd hasonlít hozzám, gyengédebb lesz, és megértőbb velem, hisz ugyanazt fogja érezni amit én? 

Két világot kellett újra alkotnia, egy külsőt és egy belsőt, s mindezt összhangba kellett hoznia.

A feleség egészen kivételes ember volt, bámulatos érzékenységgel és hihetetlen erővel.

Ahogy teltek a hónapok, s közeledett a műtét ideje, lassanként rendet tett a káoszban. Rájött, hogy nem a férfit, vagy a nőt szeretjük a másikban elsősorban, hanem az embert. Az embert, akinek nincsen neme. Nem nők vagy férfiak vagyunk, hanem emberek. A külsőnk csak egy máz, álarc, ami mögé elbújunk, fel-, és kihasználjuk kedvünk szerint. De az élethelyzeteket nem nők vagy férfiak oldják meg, hanem emberek. Nem a fizikai adottságokból eredő helyzetekre kell itt gondolni, hisz az adott. Természetes, hogy a férfi testi ereje nagyobb, ezért más munkákat tud ellátni, mint egy nő. Az élethelyzetek belül zajló feladatok. A türelem, a gyengédség, a szeretet, az empátia, a figyelem, az érzékenység, a társ iránti igény, ...stb. (vagy ezek hiánya) nem női vagy férfi tulajdonságok. Mindannyiunkban megtalálhatók, vagy mindannyiunkból hiányozhatnak. 

A minta amit kapunk felcseperedésünk során, gyakran hibás. Szüleink telezsúfolják a saját előítéleteikkel, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy már eleve ők is hibás mintát kaptak az ő szüleiktől, akkor el lehet képzelni, mekkora akadályokat kell leküzdenünk, hogy kijavítsuk ezeket. Általában nem is sikerül, emiatt választjuk szét a férfit a nőtől. Dobozolunk, kategorizálunk, csoportosítunk, s azt hisszük, ezzel átlátunk a katyvaszon. Csak az egy tőről fakadás tudása veszik el közben. Mesterséges káoszt teremtünk, amiben elfelejtjük megérteni a másik oldalt. A megnemértésből pedig mennyi-mennyi baj zúdul a fejünkre.

Lássuk be, ha csak emberek vannak a földön, mindegy, hogy minek néznek ki, férfinak vagy nőnek. Szerethetjük bármelyiket a belső tulajdonságaiért. És utálhatjuk is ugyanezért.