Tévedések vígjátéka, avagy hogyan juss be egy céges karácsonyi partira

Tévedésből rosszkor megyünk színházba. Tegnap kellett volna, de Édesem fejében valamiért a mai időpont ragadt meg. Ezt írta be a telefon emlékeztetőjébe is. Így aztán este fél hétkor, a szokott időben kocsiba ülünk és a belváros felé vesszük az irányt. Hat óra ötvennyolckor leparkolunk a színház melletti parkolóban. "Már nem késhetünk el! - nyugszunk meg." Az épület bejárata előtt szokatlan, hosszú sor kígyózik. (Rendes alkalmakkor az épület előterében várakoznak az emberek.) "Mi van itt???" Drágám egyből beveti magát mint felderítő, s boldogan kérdezősködni kezd. Ez az ő szakterülete: a kíváncsiskodás. Be kell vallanom, sokszor okozott már kellemes meglepetéseket, ha nem is ezzel – mert amikor ilyen, én a plafonon vagyok az idegtől - de ennek következményeként. A mindenbe beleütöm az orrom, néha nagyon hasznos! Kár, hogy az én DNS-láncom ezt a gént nem tartalmazza! Tartalmaz viszont hűvös távolságtartás, én ebben nem veszek részt, és emiatt nem fogok beégni géneket. 

Miután minden ellenőrzés ellenére bejutunk az előcsarnokba majdnem én állok nyerésre, már ami a gének csatáját illeti. A helyzet ugyanis a következő: A színházat a mai estére két cég bérelte ki egy közös, év végi partizásra. A színészek ma csak nekik játszanak, az állófogadáson kaja-pia és estélyi ruhák forgataga. Na jó, az estélyiket csak a sznob cégvezetők parádéztatják. Van néhány főnök nőnemű, aki a másik, beosztott nőnemű teljes évi fizetését magára öltötte erre az estére, ruha, cipő, parfüm (ebből "a még több sokkal jobb, mint a kevesebb" az alapbeállítás), retikül, frizura, smink formájában. A beosztottat, aki a tavalyelőtti-előtti-előtti-előtti modellekben feszeng, leereszkedő kedvességgel invitálja pezsgőzni a cég sikereire való tekintettel, miközben elnyomja szánakozó félmosolyát, egy nemből való embertársa öltözködési szokásait látva. A férfi fejesek sem maradnak alul az öltözködési versenyben! Az összfőre jutó öltönyök árából simán elélne a családunk egy teljes évig úgy, hogy félre is tudnánk tenni! 

Nos, ebbe az illusztris társaságba cseppentenek minket az Égiek. Párom amúgy bakancsosan (hisz tél van és sár és hó, nem lehet tönkretenni a félcipőt), nagyjából jobbik farmerjában, egészen tűrhető, selyemnek tűnő ingében valamint elmaradhatatlan hátizsákjában "pompállik". Én meg szolid, blézer, csillámos top, élére vasalt szövetnadrág, magassarkú csizma összeállításban nem tűnök ki nagyon a tömegből. Az elején nem is fogjuk fel, hogy mi folyik itt. Máskor is voltunk már úgy előadáson, hogy közben, egy elkerített részen, valamiféle fogadás zajlott, ám ez cseppet sem zavarta meg a bérletes színházlátogatók lelkivilágát. Gondoljuk most is hasonló a móka, csak picit nagyobb volumenben. Oda is nyomulunk a meghívók begyűjtésén fáradozó hölgyek asztalához, kérve őket, hogy adják át számunkra a jegyeket, amivel majd bebocsátást nyerünk a nézőtérre. (Nekünk ugyanis mindig így van félretéve a jegyünk. Előadások előtt szoktuk elkérni az aktuális recepciós hölgytől.) Ők erre mosolyogva közlik, hogy sajnos a nevünk nem szerepel a listán. (Naná, hogy nem, hisz semmi közünk sincs a cégekhez! Ám nekünk gőzünk sincs arról, hogy a hölgyek nem színházi dolgozók, nekik meg gőzük sincs arról, hogy nekünk gőzünk sincs erről. Tudtatok követni??? Mi a színházjegyeinket keressük rajtuk, ők meg a céges meghívottak listáját böngészik, hiábavaló módon.) Erre Drágám közli "semmi baj, biztos valami tévedés lesz, engedjenek beljebb, keresünk valami illetékesebb személyt, aki segíteni tud. (A tévedések vígjátéka forgatókönyve alapján, tehát a kölcsönös félreértések miatt akadály nélkül bejutunk egy céges karácsonyi partira, pedig mi csak szimplán színházba jöttünk (azt is tegnapra, csak véletlenül ma értünk ide.). Szerencsére ismerős színházi dolgozó áll a ruhatárnál. Ő világosít fel a kavarodás okáról. Ekkor mondom én azt nagyon határozottan, hogy forduljunk sarkon, mert mit keresünk mi itt? Terebélyesedni kezd bennem a para, hogy mi lesz ebből.

Aztán valahogy mégis hagyom magam rábeszélni... A jegyszedő hölggyel fejünket összedugva megdumcsizzuk, hogy ha már ennyit benzineztünk, nehogy potyára menjen, maradjunk addig, míg mindenki leül a helyére, akkor ő megnézi, hol van szabad hely, besurranunk, leülünk, és végignézzük az előadást. Senki nem fog észrevenni semmit. És így is van. A négyszáz valahány fős nézőtéren alig háromszázan ülnek, a páholyok üresen unatkoznak. Illetve mégsem, mert mi beköltözünk a főpáholy bársonyszékeibe.

Már megy a darab, amikor társaságot kapunk. Szerintem bunkóság elkésni, emiatt be is sértődöm kissé. Szerencsére senki nem firtatja a kilétünket. A musical első felvonása kiváló, a hangulatot mindössze az rontja, hogy a páholytársak végigbeszélgetik. Duzzogok és méltatlankodom miattuk rendesen. A szünet után tüntetően át is költözünk egy szélső páholyba, ahol csak mi, édeskettesben és csendben élvezhetjük a darabot. A szünetben sunnyogunk kissé, nehogy feltűnjünk valakinek. (Ugyan kinek? Kiderül, hogy csupa idegen verődött össze. A két cég meglévő és leendő ügyfeleit kábította el ezzel az estével, kiküldve nekik két-két meghívót. Jöjjön el az, aki akar alapon. Nem ismerik egymást tehát ők sem. Jobban nem is alakulhat a dolog!) 

Az előadás után tartják az állófogadás evés-ivás részét. Mi szerényen elhatározzuk, hogy nem ingyenkajálunk (nem alacsonyodunk le odáig), csak megiszunk egy üccsit és már ott sem vagyunk! Odalopakodunk hát a piás asztalhoz, miután a tömeg már a szilárdabb fogások körül tolong. Én almalevet veszek magamhoz, Édesem pedig gyömbért. Míg ezeket iszogatjuk, vészesen közel kerülnek hozzánk a főszervezők. (Ők tartottak beszédet az elején. Céges évzáró értékelés, sikerek méltatása, jövőbeni tervek, blablabla...) Hogy ne legyünk a szemük előtt, leslisszolunk a poharainkkal egy félreesőnek látszó lépcsőfordulóba és kortyolgatás közben a zabáló tömeget szemléljük. Ekkor elhúz előttünk egy öltönyös, akinek alkoholfoka már rég nem engedi meg az autóvezetést és lassan már a járást sem, visszanéz, vidáman ránk vigyorog, felméri, hogy a kezünkben pohár van és nem tányér, és felszólít: "Menjetek, fogyasszatok nyugodtan!" - azzal elviharzik. Erre mi összenézünk, végül elröhögjük magunkat, tudva, egyre gondolunk. Hát jó! Ha ő mondja! A svédasztal felé indulunk, s immár nyugodt szívvel, elvegyülve a tömegben, szedünk a tányérunkra a választékból. Isteni! 

Még a belépéskor ismerősökre bukkantunk, akik most újra feltűnnek a színen. Hangosan köszöntjük egymást. Mi falatozunk, közben ráérősen beszélgetünk a ténylegesen meghívott párral. Mintha mi sem lenne természetesebb! Már értjük a filmek kedvenc témáját, amikor bizonyos egyének sportszerűen űzik az esküvőkre való belógást, s az ottani ingyen piálást. kajálást, s egyéb opciókat.

Kipróbáltuk. Tetszett! Kíváncsian várom a következőt. :P