Love story

Keservesen teltek a percek. Nem tudom hányszor latolgattam végig az esélyeimet. Hány percet, órát várjak arra, hogy megtalálja és elolvassa az üzenetem? Aztán, ahogy múlt az idő, úgy csillapodtam. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy hívni fog, hiszen valaha sokat jelentettem neki, és biztosan maradt még egy parányi, ki nem hunyt szikra, ebből a lobogó szerelemből. Helyükre fésültem táncoló idegszálaimat, és megmagyaráztam magamnak, hogy nem szabad várnom olyasmire, amit csak én gondolok bele a történetbe. Ha azt mondja majd, örült az üzenetnek, nem képzelhetem azt, hogy ez az irántam való őrült imádatnak a burkolt kifejezése. Különben is, EGYÜTT ÉL EGY nálam is idősebb NŐVEL! Miért hiszem azt, hogy jelentkezésem után esze hagyva, özönvízzel a sarkában, pakol és jön és enyém lesz a sírig???  NYUGALOM! Lassan és nehezen tudtam újra a munkámra összpontosítani, mert a fejemben végig ott mantrázott a kérdés: Mi lesz mááár? CSÖRÖGJ!!! 

Talán fél óra telhetett el, de én a szerelmesek türelmetlenségével az örökkévalóságnak éreztem, amikor végre „zenélni” kezdett a mobilom. Számot nem jelzett, így a szokásos bejelentkezéssel szóltam bele:

- Tessék, Én.

- Itt pedig Én. – A hangja meleg volt és nagyon az övé. Ahogy elmém kezdte előszedegetni az emlékmorzsákat, úgy lett mind több és több borsó a bőrömön, gerinctájékon kezdődő és köldök alatti, erotikus területig futó. Kisebb-nagyobb elektrosokkot kaptam, valamint heveny szívritmus zavart, és laza asztmás jellegű levegőhiányt. Az iroda olvadni kezdett körülöttem, s míg próbáltam túljutni a légcserén, egyszerre volt izzó melegem, és fagyasztó hidegem. Kezemből a remegéstől vészesen kilazult a készülék. No és persze szólnom kellett volna valamit… bármit…

- Mi van veled? Mesélj! – mohó, sürgető kérdés volt.

-... ... El sem hiszem, hogy TE vagy az! Szinte megszólalni sem tudok, remegek, bolondul ver a szívem! – Olyan jól esett elmondani neki. Nem bántam már, akármit fog válaszolni. Akartam, hogy érezze, én még nem jutottam túl rajta! Nem felejtettem el! Nekem még VAN lezáratlan ÜGYEM, VELE!

- Igen… én is ezt érzem. – ÚRISTEN! Nem lehet, hogy ő is! Ő is? 

Ide nekem a tűzőgépet, szigetelőszalagot, tűt-cérnát vagy akármit, amivel némává tehetem a szám! Hülye vagyok!? Mindjárt elárulom neki, mennyire szeretem még mindig, s a végén térdre rogyva fogok könyörögni az újrakezdésért! Emlékeztettem magam: NEM ERRŐL VOLT SZÓ! Nem ezért jelentkeztem nála! Dehogyisnem! Kit akarok becsapni? Magamat? Az már gyerekkoromban sem ment. Na ebből elég! Intelligens nő, nem fog térdre borulva sírni a pasi előtt, aki évekkel ezelőtt rútul elhagyta, ráadásul csak úgy uk-muk-fuk! 

Majd ha leraktuk, ne felejtsem el beleverni a fejem a gipszkartonba! Telefonálásunk kezdett egyoldalúvá válni. Szóra kellene nyílnom, mert még azt hiszi, rohamosan visszafejlődött a beszédközpontom, míg nem láttuk egymást.

- Ahogy elolvastam ki írt, már hívtalak is! - törte meg újra ő a csöndet. - Még jó, hogy nem volt itt a párom mellettem. Ha tudna róla, kapnék érte hajajj!!! – a mondat végén egy nem éppen fájdalmas sóhajt halottam. Mint aki nem érzi magát rosszul egy sokkal idősebb, féltékeny nő karmai között.  

Miért van az, hogy egyfolytában úgy érzem magam, mintha libikókán ülnék? Az egyik mondatától az egekig repülök, a másiktól durván földet érek. Tulajdonképp ezidáig szinte egy mukkot sem szóltam, mégis már megjártam mennyet, poklot. Ezzel a gyorsasági összeomlással bekerülhetnék a Guiness Rekordok közé. Nincs sok időm – emlékeztettem magam – meg kell próbálnom minél több infót begyűjteni irántam való érzéseiről. 

Végre beszélgetni kezdtünk. Szűkszavúan meséltem magamról, lányomról, a munkámról és millió kérdést intéztem hozzá. Már egy ideje együtt él azzal a nővel, akinek nagy kamasz gyerekei vannak. Szent egek! Ő még csak 24 éves, és úgy érzi ebben a kapcsolatában szerelem van! Milyen szerelem lehet ez ??? Tudom, ballépésére ő is rájön majd, de ha akkor már késő lesz … nekem!? 

Egyébként meg mi a fenét akarok én? Visszasírom őt, de fogalmam sincs, milyen együtt élni vele nap mint nap. Az vadul bennem, hogy én még nem zártam le! Ő elment, a maga részéről pontot tett a végére, DE ÉN NEM! Nem tud behegedni a seb, amíg ÉN nem döntök úgy, hogy befejeztem. Érezni akarom őt, csókolni, megérinteni, szeretkezni vele. Rámosolyogni reggel ébredés után, megölelni, amikor a munkából hazatér, várni rá, amikor épp nincs velem, nézni, ahogyan a lányommal játszik, valóságosnak tudni akkor is amikor beteg, vagy nehéz napja volt. 

Ezekből én kimaradtam, mert elhagyott, viszont én kaptam a gyönyörű szerelmes verseket, leveleket, a váratlan, romantikus látogatásokat, amik mindig ámulatba ejtettek /mintha számára nem létezett volna tér és idő/, a gyengédséget, a perzselő csókokat, és az emberi ésszel fel nem mérhető SZERELMET, mely erdőtűznyi energiával égett, és ennek megfelelő mértékű energiát adott mindkettőnknek. Végül én kaptam a búcsút követő felemésztő, nem múló fájdalmat. 

Búcsúzóul megkérdezte mikor láthat. Bármikor, éjjel-nappal, mindig! Sírás fojtogatott, ezért inkább azt mondtam:

- Akkor én most okos, ügyes, erős lány leszek… mert...  itt az ideje, hogy letegyük.

- Jó…mert…én úgysem tudnám megtenni.

- Csináljuk úgy, mint régen… számolok, és …háromra...jó? Egy… …kettő… … … …három…katt…………….