Szabálytalan önéletrajz önértékeimről, naplójegyzetnek álcázva

Motivációs levelet nem mellékelek.

Ma pocsék napom van. Az ég napok óta felhővel terhes, pedig napot kéne szülnie. Kínlódásában esőkönnyeket hullat egyfolytában. Hol bőségesen, hol éppen csak szipogósan keveset. Mivel rendszeres kapcsolatot tartunk egymással, lassan már én is sírósra váltok szenvedése láttán.

Vajon miért van az, hogy a gyötrelmek hozzák ki belőlem az önvájkálós gondolatokat? Mások  búja-baja, és saját szenvedelmeim termékeny komorsággal hatnak rám. Ilyenkor átfolyatom magamon ezeket a szürke érzelmeket, hogy a végén lila, fehér, sötétkék, kávébarna, fekete, vérvörös, irígysárga és egyéb, színes gondolat konvertálódjon át az ujjaimból kijutva, a laptop memóriájába.  Egyszemélyes gondolatgyár vagyok.  Felhasználom az agy piszkos, kidobott szemetét és csodás, használható megoldásokat készítek belőle. Agyihulladék recycling. Ma teljes kapacitással kénytelen termelni a gyáram.

Különleges vagyok és egyedi. Páromat ritkítom. Na, nem úgy! Él és virul az én férjem, és nagyon szeret engem.  Úgy értettem, hogy értékes ember vagyok. Akár boldog is lehetnék.

Mielőtt bárki is felhorkanna és abbahagyná az olvasást e szavak láttán, közlöm, senkit nem minősítettem le. Attól, hogy én sokat érek, más nem ér kevesebbet. Illetve ha kevesebb is, hát nem emiatt az.

Általában nem így szoktam kezdeni egy bemutatkozást: - Üdvözlöm, Értékes Ember vagyok! Pedig így kellene. Nemcsak nekem, hanem másoknak is. Bár mások mondhatnák ezt is: - Jó napot, Egyedi Embernek hívnak, akiből egészen biztosan csak egy van, s emiatt nagyon sokat ér. De ugyan ki meri önmagát nyilvánosan értékesnek ítélni?  Aki megteszi, rögtön kegyvesztetté válik. A többség ezért megvárja, hogy mások rakjanak rá árcédulát, hogy utána legyen kit utálni az őket ért igazságtalanság miatt. Én nem akarok másokat utálni, nekem erre nincs elég időm. Magamat sem szeretném. Már kipróbáltam és nem jött be. Ezért beáraztam magam. Aki kifizet, elvihet. Nincs alku!

Ha nem adnak értem egy lyukas zoknit sem, megmaradok magamnak, ők viszont szegényebbek lesznek egy velemmel.

Vegyük sorban ki vagyok én:

Először is Nő. Ez már így önmagában is elég gigászi teljesítmény, főleg, ha munkakörökre bontjuk a nőségemet. Anya, feleség, szerető, dolgozó és hallgató. És vagyok valakinek a lánya is, ami néha egészen borzasztó lelki terhekkel jár. Szeretői minőségemben szigorúan házasságon belül tevékenykedem. Nincs külsős elfoglaltságom.

Azután egy írás-, és olvasástudó ember, és e tény lassanként a kihalófélben lévő állatfajok közé sorol. Négy éves korom óta létezem a betűk világában, azok meg bennem, de nem kell megijedni, nem vagyok csodagyerek. Gyerek már régóta nem vagyok, a csodához pedig túlságosan lustán élek.  Egyszerűen csak érdekelt, és addig nyaggattam édes, jó anyámat, míg meg nem tanultam megfejteni a titokzatos ákombákomokat, amiket a felnőttek úgy neveztek, betűk.

Na, több se kellett nekem attól kezdve, csak ők. Ötévesre cseperedve leírni is megtanultam őket, s így már szabadon unatkozhattam végig az első négy elemi írás-olvasás óráit.  Minek kínlódtam volna a tanárnéni szavainak ivásával és nyelésével, mikor otthon, kényelmesen végigheverve a saját ágyamon, vagy elbújva a világ elől egy fa tetejére, lazán, semmit nem erőltetve végigolvashattam az akkor hozzáférhető szépirodalmakat, gyermekregényeket, melyek aztán megadták az alapot egy szilárdan álló lélek építéséhez. Csukás István, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Szabó Magda, Kertész Erzsébet, Bálint Ágnes, és mind a nagy öregek, sokat adtak szellemi épülésemhez. Az irodalom órán bármit toltak elém, elolvastam. Még Solohovot is. Ha lettek volna matematikával és fizikával foglalkozó kalandregények, bizonyára e tudományok megértéséhez szükséges agyféltekém is izmosabbra hízott volna. De nem voltak, ezért én mély, és olthatatlan szenvedéllyel utáltam mindkettőt. Oltáruk előtt hódoló tanáraim meg engem.

Regénnyel a kezemben aztán be is jutottam egy szakmunkásképzőbe, ahol tovább gyötörtek mindenféle felesleges dolgokkal. Persze a kötelesség sok dolgot a fejembe pakolt akaratomon kívül, de egyetlen percét sem élveztem annak az iskolának. Vágyakozva pislogtam viszont a gimnázium felé, ahová magamat beképzeltem. Kárpótlásul hanyagoltam az iskolám béli ifjoncokat, és barátkoztam a szomszédos gimi srácaival, akikkel azonos szellemi színvonalon mozogtam. Senki nem gondolta, hogy nem közülük való vagyok. Nem hiszem, hogy magyaráznom kell, ez az áthidalhatatlan szakadék ma is létezik. Az értelmiségi oldalra születni kell, vagy odahazudni magunkat.

Én nem oda születtem, így maradt a csalás, eltitkolás. Sosem jöttek rá. Trendetlen szakmám is gyakoroltam jódarabig, aztán elegem lett. Nagyon kilógtam. Munkába menet, abból jövet, olvastam. Sétálva, buszon, bárhol, bármikor. Nem szerelmes ponyvákat. Klasszikusokat. A későbbi irodista munkaköreimhez érettségi bizonyítványt hazudtam magamnak. Másként nem juthattam volna be. Miután megszólaltam, beszélni vagy írni kezdtem, nem firtatózták tovább, hol van eszemről a papír. Elhitték, hogy van. Mások ámításának terhe azonban nyomta a vállam. Húzott lefelé.

Így teltek az évek. Amikor férjemnek, aki második generációs, többdiplomás értelmiségi, is hazudtam, eldöntöttem, ezt nem csinálom tovább. Bilimet kiborítottam szépen a saját fejemre, aztán kimosakodtam a tartalmából, és beiratkoztam álmaim gimnáziumába. Vicces volt. Viccesen könnyű. Élveztem minden percét. Lenyeltem végre a matek és a fizika kemény gombócát is. Életemben először szerettem tanulni. Rajongtam a tanáraimért. Mindent megtanultam, amit csak kívántak tőlem. Mert akartam tanulni. A világ pedig kinyílt. Olyan utakra vezérelt a kötelező haladási irány, amik ezernyi másikat mutattak nekem.

A főiskolát választottam. Ponthiány miatt andragógiát tanulok a pszichológia helyett. Így is lerészegedtem a tudás hatalmától, és szinte függővé váltam, mint egy drogos. Akartam még és még! A felsőbb szintű ismeretek tovább nyitogattak bennem ajtókat, ablakokat. Messze van még a vége. Mindent soha nem fogok tudni, de törekszem rá. :)

Szegény vagyok. A tanulás miatt elvesztettem a munkám.  Ha nem tanulsz, nem kellesz senkinek, ha tanulsz, nem teljesítesz eleget a munkahelyeden, ergo nem kellesz senkinek. Ördögi kör. Mire diplomáznék öreg leszek (most is az vagyok papíron) és nem kellek senkinek. Munkára alkalmatlanná nyilváníttattam, pedig az agyam és a lelkem alig nőtt ki a pubertás korból. Mindegy. A lényeg, hogy szegény vagyok, s így a diploma is messzire került. Ma már ugyanis nem elég, ha kiváló eredménnyel tanulsz. Ha „trottyosként” vágsz bele, nem elég. Nincs állami támogatás a részedre. Fizess, hogy tanulhass! Fizettem, amíg volt miből. Már nincs. Diploma sincs. Egyelőre. Talán lesz. Remélem.

Most írás van. És létezés. Nehéz létezés. Az élet tanulása és élése az én karrierem. Ebből nem lehet megélni, mondaná erre anyám. Igaza van. Most mit csináljak? 

Pocsék napom van, pedig akár boldog is lehetnék, ha már ennyire értékes vagyok.