Angliában 11. rész

Végre egy szabadnap!

Vicces, de a címmel ellentétben ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy mivel töltöm ritka kincsnek számító szabadnapjaim egyikét, hanem épp arról, hogy miért van e csodás pihenőnapokból oly kevés. 

Mert rommá dolgozom magam. Kevés az időm, nem érek rá lábat himbálni (és írni sem). Egyetlen nyaram van arra, hogy degeszre keressem magam. :D Bár ide raktam egy vigyor jelet, nem kell ezen annyira mosolyogni, mivel ha milliókat nem is vihetek haza e röpke időszak után, azért nem mondhatom, hogy nem érte meg. Megérte, még akkor is, ha szakadatlan kell gályázni érte. Persze kinek mit jelent a megérte szó? 

Olyan energiával jöttem-jöttünk ki, hogy nem is lehetne ez másképpen. Ennek sikerülnie kell! Punktum!!!

Nem könnyű pénzt gyűjteni itt sem, de legalább lehetséges, amellett, hogy nem éhezel és fedél is kerülhet a fejed fölé. Nagyon nehéz a magyarországi sok kudarcos, munkanélküli év után újra felpörgetni magam és beállni a mókuskerékbe. Ennyi idősen a kihagyott évek alatt elnehezül az ember, teljesen kiesik a ritmusból és nagyon kell küzdeni minden napért, hogy ne adjuk fel. Már négy hete robotolok és most merem először halkan kimondani, hogy kezdek belejönni. A munkanapok végén rendszerint úgy érzem, hogy nem bírok többé megmozdulni, állni, de még levegőt venni sem, aztán hazajövök, pihenek egy sort és valahogy mindig, újra és újra felépítem magam lepusztultságomból. Kihívás ez  javából! Bizonyítom a világnak, magamnak, hogy vagyok még valaki, nem kell engem leírni, korán a sírba tenni. 

Már látom, hogy épp időben zúdult a nyakamba ez a nem akarom Angliát-ügy. Még az indulás előtti pillanatban is meg akartam gondolni magam. Csak egy hajszálon múlt, hogy rosszul döntsek! Ha otthon maradok, elvesztem volna. Azt hiszem örökre belesüppedtem volna beszűkült életem kis mocsarába, ami egyre lejjebb és lejjebb húzott, úgy, hogy észre sem vettem. A fejem még épp kint volt annyira, hogy kaptam némi levegőt, s ez elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, minden jó úgy, ahogy van. Nincs baj. De van! Nem az a legnagyobb rossz kis hazánkban, hogy nincs pénz, hanem az, hogy nincs munka. Nincs az embereknek értelmes, hasznos elfoglaltságuk. Nincs önbecsülésük, nincs értelme az életüknek. A vicc az, hogy az agyamig eljutott ez akkor is, amikor még otthon voltam, s ebben éltem. Mégsem esett le a húszfilléres, vagy ha néha koppant is, egyből beindult az önvédelmi önámítás. Nincs semmi baj, mantráztam ezt a három negatív szót (by Fodor Ákos) és működött! Elhittem. Közeben süllyedtem újabb pár centit lelki ingoványomban. Mivel elég hosszú időt töltöttem benne, kezdtem elfogadni, mitöbb, megszeretni! Ha folytatom, biztosan belehalok.

Nem tudok kérkedni jelen munkakörömmel. Nem is akarok. Takarítok, mert ez volt a legkézenfekvőbb, legkönnyebben elérhető lehetőség. Marhaság lett volna elutasítani. Attól függetlenül, hogy ez a státusz nem mutat jól egy önéletrajzban (egyébként kit érdekel???) prímán meg lehet élni belőle, de ahhoz profin kell csinálni. A tökéletes takarítást ugyanis megfizetik, míg a nagyjából legyen rend és tisztaság, amennyire lehetséges kategóriát már kevésbé. Az egyiket szakmunkának veszik, a másikat nem. És ez itt óriási különbség anyagilag, presztizsben egyaránt! Errefelé a jó szakmunkás kincsként kezelendő! Milyen óriási hiánycikk ez a gondolkodásmód otthon! Igaz?

Mindkettő fajtát végzem. Úgy érzem szerencsés vagyok. A profi meló nem az én nevem alatt fut, egyelőre csak besegítek valakinek, így nem is kapom a szakmunkás bért, hanem valahol a kettő közti összeget, de még így is remek lehetőség. A másikat (a tessék-lássék takarítok-ot) pedig csak részmunkaidőben végzem hétvégente. Ajánlották a hétköznapokat is, de köszöntem nem. Nagyon nem leányálom.Belevágtam az elején látatlanban, így nem volt visszaút. Most viszont már tudom, ennél többet nem kérek belőle. Ha nem lenne elviselhető oldala is, akkor abbahagynám azonnal.

Szóval a rosszabbik munkát egy kollégiumban végzem. A vallásosak egyik iskolájában. Az itt dolgozók minimum 4-5 nyelven beszélnek, minden ide érkező gyermek nyelvén konyítanak valamennyit. Én a szerény, éppen csak bimbózó kétnyelvűségemmel (de inkább egy, egyelőre) nagyon le vagyok maradva. Szerencsére a gyerekeket még nem vetik alá komolyabb agymosásnak (azt a felnőttek, a szüleik számára tartogatják). Teljesen normális gyerekek járnak ide. Egészen parányi, ovis kortól vannak itt lurkók, 18 éves korig. A kicsiknek piszkosul jó dolguk van, mert a tanrend laza, a módszer Montessori. Élvezik a nap minden pillanatát, de azt hiszem erről írtam már pár mondatot. A nagyobbak okítása sem túl megrázó, azt hiszem én is szívesebben jártam volna ide, mint a saját sulimba, ahol a köpenyem összefirkálásáért igazgatói intőt és fél napos sarokban ácsorgást kaptam büntiből, ha óra alatt kinéztem az ablakon, akkor meg repült felém a tanerőm száz kulcsos kulcscsomója és csak az Égiek mentettek meg attól, hogy ne a fejem legyen a becsapódás helyszíne. Összességében jó hely ez, csak dolgoznom ne kéne! :D

A suli és a kolesz épülete

 Maga a takarítandó épület vén és roskatag (patinás és arisztokratikus :D ), közepes nagyságú, kastélyszerű, tornyokkal, szűk, szerteágazó folyosókkal, millió lépcsővel, szinteltolásokkal, lift nélkül. Minden, a munkához szükséges kisegítő helyiség, raktár, mosoda, tárolók, ezen épületen kívül, sőt messze tőle találhatók. És itt gyökerezik a legnagyobb gondom. A munkához sok eszközre van szükségem, amit ezekből a távoli épületekből kell kézben cipelnem a helyszínre, majd vissza a helyére. A gyerekek szobáinak és fürdőinek a rendbetétele az én feladatom. Ágyazás, porszívózás, felmosás, fertőtlenítés. Hibbant módon a nem használatos paplanok, a tiszta ágyneműk külön-külön raktárban vannak, egymástól messze, és a mosoda egy harmadikban. Egyetlen ágy felhúzása tehát annyi futkosással jár, hogy ennyi edzéssel indulhatnék a vasember versenyen is. Két garnitúra paplannal párnával teli lesz a kezem, mivel minden ágyhoz kettő párna jár, s még ha többet bírnék cipelni egyszerre sem tudnám a dolgot kivitelezni, mivel ennél nagyobb halommal már nem férek fel pl. a padlásszobákhoz vezető lépcsősorokon. Összesen tíz szoba (hozzá öt vécé és fürdő, plusz a két társalgó, egy nagy és egy kicsi) van a felügyeletem alatt, mindegyikben átlag 4-5 ágy. Egy-egy nap általában 4-5 új ágyat kell fel és lehúzni, mivel a gyerekek folyamatosan érkeznek és távoznak. Tehát ha a padláson takarítok és ágyazok, először felcipelem kettesével a paplanokat, visszamegyek, és felviszem a huzatokat. Megint le, majd fel a takarító eszközökkel, végül le és fel a porszívóval. Mondanom sem kell talán, hogy a fiúk és a lányok szárnya, egymástól jó messze, az épület két végében található, a nem kívánt összejövetelek elkerülése végett. Most hétvégén tíz ágyat húztam le és négyet fel. Pluszban szombaton volt a nyári tanévzáró buli a szülőknek, színházzal, állófogadással, kerti partival, a ballagási bál az ifjoncoknak, vasárnap pedig a hivatalos össznépi ballagás. A buli után romokban várt az épület belseje, amit nagyon gyorsan el kellett tüntetni a tengernyi büszke szülőanya és nemzőapa, valamint nagynénik, nagybácsik, grandmother-father szeme elől. Nem vette volna jól ki magát, ha meglátják, hogy drága, féltve őrzött és méregdrágán kitaníttatott csemetéjük mire képes, ha ellazul. (Igen magas összegű tandíjat fizetnek értük.)

Pedig ha tudnák! A szobáikban a matracok a földön szétszórva, az ágynemű a kupleráj közepén összehányva a büdös zoknik és cipők, szennyes ruhák, egyéb kacatok társaságában. A nagy társalgó (dühöngő, kb. 50nm-én) minden millimétere ragadt a szétlocsolt pezsgőtől és üdítőtől. A bútorok szétdobálva, a kanapékon, és alattuk több zsáknyi cukordrazsé, popcorn, csokoládé, chips, pizza maradék, sültkrumpli, ezek csomagolóanyaga, és egyéb meghatározhatatlan állagú és eredetű maszat "ékeskedett". Nem tudom, hogy  a plazmatévé hogy úszta meg a dolgot. A fürdőkben találtam bokáig érő vizet, szart és egyéb emberi váladékokat a mosdókagylóban és vécének használták a zuhanytálcákat is. Míg a dzsuvát takarítottam kénytelen voltam kínröhögni, mivel eszembe jutott az első napom, amikor összefutottam a hétközbeni takarító sráccal a bejáratnál. Rövid bemutatkozás után váltottunk pár szót egymással. Elmesélte, hogy ő eddig egy másik suliban takarított, de azt nem bírta. Eljött onnan, mert itt sokkal jobb, mivel az itteni gyerekek kontroll alatt vannak tartva, ezért bár előfordulnak dolgok, mégsem nem annyira vészes. Rendes gyerekek ezek! Uramisten! Ha ezt jelenti  a kontroll, milyen lehet annak hiánya??? :D

Új arc lévén szokniuk kell engem a kölyköknek, s ebből fakadnak aranyos történetek is. Mint minden gyerek, ők is roppant kíváncsiak minden újdonságra, legyen az az új takarítónő vagy egy új lakótárs. Lehetetlenség lett volna elsőre minden kollégistának bemutatkoznom, ezért menet közben szokjuk egymás társaságát. Szombaton annyiból szerencsém volt, hogy mindenki a kerti partin dorbézolt, így a szobák többnyire üresek voltak, nyugodtan ténykedhettem. Éppen ágyaztam az egyik érkezőnek az emeletes ágy tetején, hatalmas nyögések kíséretében (rohadtul nehezek az ágyakon lévő rugós matracok, s a gumis szélű matracvédőket, alábélelőket és lepedőket mind-mind alájuk kell hajtani) amikor berontott a szobába egy 15 év körüli fiú. Rámmeredt és a döbbenettől egy pillanatra a hangja is elment. Idegen nő a szobájában, ráadásul az ágy tetején nyög. 

- What are you doing??? - szegezte nekem a kérdést még mindig döbbenten, kerekre tágult szemekkel.

- I make a bed? - kérdeztem tőle rettentő hibásan, mert ennél jobb épp nem jutott az eszembe, ám mire kimondtam, rá is jöttem mekkora marhaság jött ki a számon. Ez is vigyorgásra késztetett, meg az is, ahogyan a srác bámult rám, mert nem tudta mit kezdjen velem. Mire magyarázkodni kezdtem volna, végre vette az adást, csodával határos módon megértette mit makogtam neki, s feltette a következő kérdést. Úgy nézett ki, le akarta csekkolni, hogy tényleg az vagyok-e akinek látszom.

- Why?

- Tomorrov arrives a new boy. - válaszoltam higgadtan (és gőzöm sincs mennyire helyesen), valahogy legyűrve a vallatás miatti kuncoghatnékom. 

- Áh.- fogalmazta meg a véleményét tömören a kamasz, aztán ahogy jött, úgy távozott a szobából. Na ezen túl vagyunk röhögtem el magam végül. Aznap három ágy is elkészült a fiúknál, egy a lányoknál, de a névtáblák még nem kerültek ki rájuk, mert még nem voltak készen. Minden új érkezőnek az ágyára egy A/4-es méretű üdvözlő névtáblát készítenek ugyanis, hogy  könnyen megtalálja a helyét, és a kölykök előre tudhassák az új gyerek nevét. Telt-múlt az idő, s a fiúk egyenként szállingóztak oda hozzám, hogy megtudakolják kinek készültek a frissen vetett ágyak és mikor érkeznek az illetők, mi a nevük és hány évesek és honnan jönnek. Én mindezt tudom, mivel fel van írva a papíromra, tehát mindenki kíváncsiságát ki tudtam elégíteni, s közben meg is ismerkedtünk kicsit egymással.

A szobához képzeljetek hozzá gigantikus rendetlenséget :D

 Amikor az üdvözlő feliratok is elkészültek a lányokhoz mentem először, s kiraktam az új csajszi ágyára a papírt. A tinik egyből körém csoportosultak és egymásra licitálva követelték tőlem a részleteket. Türelmesen válaszoltam, aztán távozni készültem, de meglátták a kezemben a többi lapot is. Egyből kérdezték, hogy azok is lányok? Nem, válaszoltam nekik, fiúk. Erre felcsillant a szemük. Új fiúk a látóhatáron! Mielőtt újabb kérdésrohammal terítettek volna le, elmondtam nekik is, hogy holnap érkeznek, hárman vannak. Látható izgalom lett úrrá rajtuk, s azonnal tárgyalni kezdték az ebben rejlő lehetőségeket. Én meg mosolyogtam és elindultam kifelé. Az ajtón túl aztán eszembe jutott, hogy talán feleslegesen izgulnak, hisz csak egy srác lesz az ő korosztályukból. Ezért újra bedugtam a fejem az ajtón és megszólaltam:

- Boys are sixteen, fourteen and eleven years old.

- Wow sixteen!!! - sikított fel a hálás tekintetű lánykupac egy emberként, amiért kitaláltam az őket gyötrő legfontosabb kérdést.

Annyira aranyosak voltak! Azt hiszem bevágódtam náluk. :)