Angliában 19. rész

Suli újratöltve

Már a múltkor is azt hittem, hogy végeztünk egymással, a kolesz meg én, de tévedtem. La(e)zlo - hogy angolos legyen a kiejtésem - a főállású cleaner hazalátogatott, így visszarendelődtem pár hétre. Gyerek, a nyár előrehaladtával, vagyis inkább a vége felé közeledtével, egyre kevesebb lézengett az épületben, újak már nem is érkeztek, inkább csak hazamenők voltak. Fogytak a foglalt ágyak, ezzel arányosan nőtt az üres, takarítandó szobák, és a mosni való ágyneműk mennyisége. Volt hát dolgom bőven, mégis kimondottan pihentető volt a lassan kiürülő épületben tenni-venni.

A rengeteg molyolnivalóban Bertie, Henry nagybátyja segített. Neki is éppoly ellenállhatatlan a mosolya, mint az unokaöccsének.:)

Szépecskén el kellett kezdeni az egyhetes nagyszünet (itt a kollégiumban ennyi a nyári szünet) alatti nagytakarítás előkészítését is, így ajtókat, ablakokat, falat mostam, pucoltam, elpakoltam a raktárakba a kitisztított ágyneműket, szóval rendezkedtem mindenhol, ahol addig, a nagyüzem miatt nem volt idő serénykedni. És még jó, hogy ennyi mindent buzgólkodtam! Bár azt hittem, hogy a srác visszatértével rám már nem lesz szükség, újfent tévedésben voltam. A szünet alatt ugyanis nekiestek a kisiskolának, (itt úgy nevezik lower school, ami ovit és általános iskola alsó tagozatát jelenti egyben) beindult a felújítása, ami alatt kiderült, hogy az épületet a pincétől a padlásig cserélni kell. Jobb lenne mindjárt egy dózert hívni hozzá, de erről sűrű sopánkodások közepette inkább letettek. Hamar felismerték, hogy egyetlen hét alatt semmiképpen nem lesz kész az új épület, de azért meg lehet próbálni, hisz nincs lehetetlen a vallásosok előtt, legfeljebb pesszimista hozzáállás. Emiatt ismét nem tudtam könnyes, végső búcsút venni az iskolától, inkább ők sírtak vissza engem. Én meg mentem. Mert a fene se tudja miért, de valahogy csíptem őket!

A park egy részlete

 Nehéz elmagyarázni, hogy mit csinálnak ők másképpen - jól avagy rosszul, azt mindenki maga döntse el - ami miatt visszahúz ide az ember szíve. Az bizti, hogy  a szervezés, illetve inkább a tervezés, főleg az előre tervezés, nem az erős oldaluk. Akkor kezdenek neki egy munkának, amikor már a körmükre égett a dolog. Nem előbb, amikor kényelmesebben, ráérősebben, átgondoltabban lehetne kivitelezni. Szóval amikor már nagyon sürgős, mindenki hajtja magát a közös a célért, merthogy itt minden cél közös cél. Ám ezt a "hajszát" sem kell magyarosan értelmezni. Mindenki kapkodás nélkül, komótosan teszi a dolgát, s néha, mikor a koordinátor ellenőrizni jön a munkák előrehaladtát, akkor mosolyogva kijenlentik, hogy prímán halad minden, nagyon sietnek. A koordinátor megnyugszik, s megkérdezi, hogy még mennyi idő kell a befejezéshez. Ha a válasz később bizonyíthatóan nem fedi a valóságot, azaz nagy a csúszás, sincs semmi baj, hisz mindenki megtette, amit megtehetett, a koordinátor töri a fejét kicsit, és átszervezi a dolgokat, a jelennek megfelelően. Ilyen egyszerű. Senki nem vétkes, senki nem hibázott. Mindenki mosolyogva csinálja tovább, amit kell.

Így ment ez most is. Az iskolába már megérkeztek az érdeklődő szülők, akik ide szerették volna beíratni féltett csemetéjüket, amikor mi még javában tataroztunk, takarítottunk. Az épület nagyon szét volt szedve, így az elején azt elkerülték, illetve csak távolról engedték megszemlélni a látogatóknak, inkább a kolesz részét mutogatták a háznak, meg a parkot, ami csodálatos. Később azonban, amikor már álltak az új falak, le voltak festve, s volt padló is, simán behozták a kíváncsi atyákat, s anyákat, bár a mosdók még csak romhalmazként üzemeltek, mindent nyakig érő kosz és por borított, mi meg négykézláb vakarásztuk a festékfoltokat a fapadlóról, rutinosan kerülgetve a szanaszét heverő festékes bödönöket, kompresszorokat, széthullajtott faanyagot, miegymást. A falból művészien lógtak kifelé különböző vezetékek, kábelek. 

Az egész épület, s benne mi, szűrreális élményként hatott. Két takarító térdepelve festéket vakar az iszonyat szutykos, szeméttel és fontos dolgokkal telizsúfolt padlóról, miközben a látogatók mindezeket sasszézva-kerülgetve vizitelnek, a recepciós pedig szélesen mosolyogva és őszintén ecseteli, milyen tökéletes hely ez az ő gyermekeik számára. (Ha elkészül valaha, mormogtam erre gyakorta a bajuszom alatt.)  Aztán megérkezett a koordinátor, Beverly, s kiadta a prioritási sorban a legfontosabb feladatot: a bejárati ajtót kell megpucolni. Laci meg én egymásra néztünk, majd miután Bev elment, elröhögtük magunkat. Valóban ez most a legfontosabb feladat! Mindenki úszik a koszban, de a bejárati ajtó, amit az érdeklődők először meglátnak, az legyen tiszta. Hogy mögötte mi van? Lényegtelen. :D

fiú öltöző

 És így ment ez egész héten. Mi tettük a dolgunk, s néha jött valaki ilyesmi égetően fontos különmunkákkal. Olyankor félbehagytuk amit csináltunk, elintéztük szép nyugisan amit kértek, s visszamentünk festéket vakarni, rumlit elpakolni, porszívózni stb. A jókedvünk egyetlen pillanatra sem veszett el. Végig ugrattuk egymást, teli szájjal röhögtünk egész nap, mert hulla fáradtak voltunk, s már néha csak ez tartotta bennünk a lelket. A poénokat persze csak az a pár magyar értette, aki akkor épp körülöttünk volt. A többiek csak furán néztek ránk. LG a karbantartók főnöke, nagyon szeretett minket. Amikor felharsant egy-egy hangosabb röhögés, odajött és érdeklődött a lényeg felől, amit általában nehéz volt elmagyarázni neki. A sűrűn ismételt szavakat próbálta utánunk mondani, tehát közben adtunk kis magyar nyelvleckét is neki. Jeff, a főnököm igazán példát vehetne róla, ahelyett, hogy amint meglát engem kuncogni kezd rajtam. Valamit nagyon rosszul mondhattam a múltkor. A nap végén el akartam köszönni tőle. Bementem hát az irodájába, ahol épp beszélgetett az egyik tanárnővel, aki amint meglátott, szólt Jeffnek, hogy én jöttem. (Jeff nem láthatott engem, mert az iroda belsejében ült.) Kiszólt hozzám valamit, amit nem értettem, mert egyrészt nem figyeltem, másrészt Jeff amerikai angolt beszél, harmadrészt nehezen értem az embereket akkor, ha nem látom őket. Ez pont olyan, mintha telefonon kéne társalognunk. Szóval berongyoltam hozzá az irodába hogy lássam őt, és kértem, hogy mondja el újra mit mondott. Megismételte picit lassabban.Oké, vettem az adást, elköszöntem, kirongyoltam. Még nem értem ki az ajtón, amikor hallottam, hogy Jeff felnevet, aztán kuncog rajtam egy sort magában, mert addigra már a tanárnő sem volt vele. Azóta, ahányszor meglát, kuncogni kezd. Mi a fenét mondtam, tettem, nem tudom és talán nem is fog soha kiderülni. 

Ó, nem tiporta nagyon sárba éppen bimbózni kezdő icipici önbizalmam, csak egy hangyányit! :D

Utolsó napomon már "az utolsókat rúgtam" a fáradtságtól. Mégsem éreztem, hogy elegem van, többé látni sem akarom ezt a helyet, utálom az egészet. Szerettem bejárni, szerettem velük dolgozni. Sajnálom, hogy vége, talán örökre. Nem látom a jövőt, hogy összehoz-e velük a sors még valaha.