Angliában 18. rész

A kocsmában

Jelentem túl vagyok a kocsmázáson is. Egy hetet helyettesítettem egy pub-ban a szomszédasszonyt. Naponta egyszer kellett elzarándokolnom a helyszínre, ahol 2 és fél órát működtem, azután, mint aki jól végezte dolgát, hazasétáltam. Ennyi a hét summája röviden, de ti gondolom inkább egy picit hosszabb verzióra vagytok kíváncsiak. Vagy ez túlságosan magabiztos hozzáállás a részemről? :D

Végül is oly mindegy, magamnak mesélek, ha más nem érdeklődik...

Az angol kocsmák részben rosszabbak, részben jobbak a hazaiaknál. Ha magunk elé képzeljük az otthoni, Bableves névre keresztelt műintézményt (vagy bármely más, külvárosi, falusi "könyvtárt"), és számunkra ez a kocsma szó jelentéstartalma, akkor alighanem elképedünk, ha az ennek itteni megfelelőjére vagyunk kíváncsiak.

Hajj, ha így nézne ki minálunk is!

Itt ilyen, meg még ennél is hangulatosabb tud lenni! A fő szabály ugyanis a "jobb itt, mint otthon" feeling elérése. Azt hiszem általában sikerül is nekik megteremteni.

Persze mindez csak a látszat! Ha nem veszítjük el józan eszünk a káprázatos díszletektől, akkor megláthatunk ezt-azt. Egy-egy délelőtti takarítás során "térdig érő" volt az asztalok alatti leszóródott étel mennyisége. Angol befogadóink úgy esznek, mint Magyarországon a disznók. A csámcsogás nem ritka, az evés közbeni folyamatos, egymás szavába vágó traccsparty állandó jelenség, fűszerezve erőteljes hadonászással és teli szájjal röhögéssel, meg a gyerekek vég nélküli üldözésével az  asztal körül. A sarjak nem csücsülnek jólnevelten - pláne csendben - a fenekükön az étteremben, hanem visongva rohangálnak faltól falig. S hogy ne maradjanak éhen, anyuka, apuka hajkurássza őket a villára szúrt falatokkal. E társasjáték alól csak a járni nem tudó bébik vannak felmentve, mivel őket etetőszékekbe szíjazzák, s hagyják teljesen önállóan enni. Ami persze az ő esetükben nem megy kosz nélkül. Ebben rejlik ím a titok, hogy vajh miért is van több kaja az asztalok alatt, mint amennyi a gyomrukba jutott. (Az illuminált vendég asztal alá hányását nem is említettem! És nem is fogom.)

Szabadság van errefelé kérem! Gondolati és cselekedeti szabadság. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy azt tegyen, mondjon és gondoljon, amit, és ahogy akar!

Ne higgyétek ám, hogy mindez a móka kizárólag az idegen helyszínnek  szól! Nem, nem, ők otthon is ilyenek. A lakásuk takarításakor azonos látvány fogad. A dolog pikantériáját a mindenütt jelen lévő szőnyegpadló adja meg, amelybe a csodálatos mintázatokkal lehet beletaposni a rizst, a sültkrupmlit és a borsót. S ha már van ilyen lehetőség, akkor élnek is vele! Mivel naponta csak egyszer fizetnek takarítót, a másnapos, széttrancsírozott, enyészetnek indult eleven étlap türelmesen várakozik a sorára másnap reggelig. Addig, az éj leple alatt, az épületben rendszeresen lumpoló meztelencsigák hasznosítják amit csak tudnak. Reggelre csak a vékony, ezüstfonallá száradt nyálkacsíkuk jelzi a szőnyegen, hogy besegítettek a rendrakásba a fizetett alkalmazottaknak. A meghagyott, szőnyegszálak közé száradt paszírozványt kínkeserv felporszívózni.

Fennakadni többek között ezen sem szabad, mert itt ilyen az élet. A jól fizetett szolgáknak ez a feladatuk, ezt vállalták amikor hazát váltottak. Zokszó nélkül, mosolyogva kell megoldani mindent. Higgyétek el, ennyi pénzért ez azért nem különösebben nehéz.:)

Ez a kocsma a lakhelyemtől több fényévnyire volt. Autóm nem lévén odafelé rollereztem, visszafelé gyalogoltam, mivel dombra fel képtelen voltam a járművem használni. Errefelé nem szokás felnőttként rollerezni. Komoly látványosságot jelentettem, ahogy suhantam lefelé a járdán, hajam, ruhám lágyan lobogott utánam. Majd mindenki megnézett magának. Soknak döbbenet ült az arcára, de voltak páran, a lelkük mélyén lázadó fajtából valók, akik széles, elismerő mosollyal jutalmazták a produkciót, s nem átallottak pár vidám megjegyzést utánam kiáltani. Sosem bántót! 

Mielőtt elkezdtem volna itt dolgozni, a magyar szomszédasszony meg a magyar férje betanított a feladatra. Nem mintha kiemelkedő bonyolultságú lenne egy porszívózás, vagy felmosás. A dolognak inkább azt a részét kell nagyon pontosan tudni, hogy mi az elvégzendő feladat. Centire! Mert kérem, ha az ajtónak pl. csak a belső üvegét kell megtakarítani, a külsőt már nem, akkor a külsőt tilos megcsinálni, ugyanis onnantól kezdve, az is elvárás lesz. Miért rossz ez? Mert a ráfordítható idő ugyanannyi marad. 

Szóval a szomszédnő részletesen tudatta velem a feladatot, majd még részletesebb pletykálásba kezdett az angol alkalmazottak jellemét, munkamorálját illetően.

Az első utunk rögtön a svédasztalos reggeliztetőhöz tartott, ahol ők ketten (ő meg a férje) kávét vételeztek maguknak, s engem is tuszkoltak arra, hogy szolgáljam csak ki magam nyugodtan. Ma még megtehetem, mert velük vagyok, de holnaptól, amikor egyedül leszek, már nem lesz szabad ilyet csinálnom. (Intelligenciám egyébként sem kapacitálna ilyesmire, hát nem lesz nehéz kihagynom a reggeli ingyen kávét.) Ők a kávéjukat szürcsölgetve, majd a teraszra kivonulva, cigarettázva, egymás szavába vágva, teli pofával ecsetelték a felszolgálók lustaságát.

- Azért kell a hátsó vécénél elkezdeni a takarítást, mert itt elöl, látod, itt a reggeliztető, ezt nekik kell elpakolni, amikor elfogytak a vendégek. Na, azok is aztán rohadt kényelmesek ám! Tíz órakor még itt eszi őket a rosseb, az sem zavarja egyiket sem, ha a lábuk alatt kotorászok a porszívóval! Szóval, remélhetőleg, mire idáig elérsz, addigra hajlandóak lesznek eltüntetni innen elölről is a cuccot, hogy itt is takaríthass. De ha mégsem csinálják meg, akkor hagyd itt nyugodtan a koszt, ne csináld meg helyettük! - közölték két szippantás között egy szuszra.

Én csak pislogtam. Szeretem kivárni a dolgok végét.

- Az asztalokról nem neked kell leszedni a tányérokat, az a pincérek dolga, és nekik kell a kajamaradványokat is letörölni róla. Neked csak a bútorápolóval való áttörölés a dolgod. Ezt se szokták ám megcsinálni rendesen! Nincs rá idejük! - affektálta gúnyosan a szomszédnő, majd folytatta - Ha ragad az asztal, nehogy te töröld le, kiabálj Ryan-nek, aztán töröltesd le vele, mert az ő dolga! - önmagával elégedetten belekortyolt a kihűlő kávéjába.

- Ezek rohadt lusták meg lassúak! A manager csaj is inkább libát tereljen, mint itt dolgozzon, mert amióta átvette ezt a helyet, csak egyre fogy a vendég! Az is egy hülye picsa. Ha találkozol vele csak mosolyogj bele az arcába, de tudd, hogy egy liba, csak lógatja itt naphosszat a lábát, ahelyett, hogy az éteremmel foglalkozna! Szoktam olyat  csinálni, hogy a koszos sótartót meg az egyéb dzsuvák fényképét feltolom a facebookra, és oda is írom, hogy ez az én angol munkahelyem, lássa mindenki, hogy milyenek ezek! A manager csaj is az ismerősöm, s amikor meglátja a képeket, akkor néha észbe kap, hogy talán valamit kéne mozdulni a dologra. Na, ilyenek ezek. - szívta el az utolsó slukkot a cigiből. A férje átvette a szót:

- Hétvégén nem ezek lesznek itt, akik most vannak. Lesz itt két csaj. Az egyik a Törtető Picsa. Majd egyértelműen meg fogod látni, hogy melyik az. - röhintette el magát előre önnön "művelt humorosságán" - Azért szeretem a magyar nyelvet, mert annyira kifejező! Van egy csomó nemzetközi szó, pl. néger, angol, idióta, hülye, már a baszd meg-et is megtanulták, amit ne használj, mert értik, de azt, hogy Törtető Picsa, nem értik, te viszont azonnal fogod tudni, hogy kiről beszélünk, ha meglátod a csajt! Kurva jó azzal bosszantani őket, hogy olyan szavakkal beszélünk magyarul, amik nem nemzetköziek és ők nem értik! Ettől tök idegesek lesznek! - elégedetten röhögött, a jól kitervelt megtorláson.

Ennél a pontnál picit elgondolkodtam. Vajon mit is akar ő megtorolni ezeken a szerencsétleneken? Mivel bántották meg, hogy így viszonyul hozzájuk? 

Végre valahára elfogytak a cigik, a kávék (én egyiket sem fogyasztottam), s nekiláttunk a munkának. Ryan érkezett érdeklődni, hogy én ki vagyok, s amikor megtudta, hogy helyettesítés leszek egy hétig, a megkönnyebbülésnek és az aggodalomnak a meghatározhatatlan keveréke suhant át a homlokán, de ettől függetlenül angolos higgadtsággal (pedig amerikai a srác) mosolygott rájuk. Aztán megkérdezte tőlük, hogy hová mennek Holliday-re. Top Secret - vágta rá a szomszédom mézes-szirupos mosollyal az arcán, aztán elfordulva a sráctól odavakkantotta felém magyarul: - Mi köze hozzá a parasztnak! Nem? 

Hamarosan megérkezett a manager csajszi is. Apró, vékony, gyér, szőke hajú, rettentően pattanásos arcú, csúnya lány volt. Talán harminc se volt még. Kedvesen és őszintén mosolyogva fogadta a helyettesítés hírét, megköszönte, hogy szóltak neki is, aranyosan bemutatkozott, aztán a munkájába mélyedt az irodában. Amikor kifordultunk az ajtón, a szomszédnő utálkozó pofát vágott, aztán elvigyorodott. Vajon min?

Takarítás közben én csak figyeltem, nem segítettem, mert a két magyar nem akarta megfizetni nekem azt a plusz napot is. (Amikor beszéltünk a helyettesítésről, akkor kérdeztem, hogy a betanulás alatt segítsek is, vagy csak nézzem amit csinálnak? Ha segítek, az pénzbe kerül, ha csak nézem, az ingyen van. A nézésben maradtunk. :D ) Szóval míg én figyeltem ahogy dolgoztak, a szájuk be nem állt, hol az egyik, hol a másik ócsárolta fennhangon Angliát, az itt élőket, és az itt élő többi magyart is. Szóval kollektíven mindenki hülye volt. Egy és egynegyed óra múlva végeztek.

- Amikor ideérsz, vagy elmész, köszönjél természetesen, de ők nem fognak ám visszaköszönni! Ezek parasztok ahhoz! Ne is erőlködj rajta! - mondta a szomszédnő mélyen sértődött sóhajtás kíséretében, majd a munka végeztével egyetlen morrantás nélkül hagyták el a terepet.

Két nap múlva, már rettenetesen szenvedtem a porszívóval, mert az is egy agyonnyüstölt, ásatag Henry volt, és a csöve menet közben rendszeresen széthullott, a kefés fejen nem lehetett visszahúzni a kefe részt, ezért a szőnyegen szinte lehetetlenség volt vele dolgozni. Szó szerint vért izzadtam az erőlködéstől. Panaszomat hallván, a férjem eljött velem, megnézte mi a probléma, hogyan lehetne orvosolni. Egy fél óra alatt talált is gyógyírt minden bajomra, Henry szinte megfiatalodott, és csak úgy suhant a szőnyegen vidáman vigyorogva. A jó hírt meg akartuk osztani a szomszédokkal is, remélve, hogy majd ők is boldoggá lesznek a tudattól, hogy amikor visszajönnek a melóba, mennyivel gyöngyebb lesz az életük, a jól működő munkaeszközzel.  A szomszéd rezignáltan csak ennyit mondott a hírre.

- Minek? Nem a miénk az a szar! Nem fizetik ezt meg neked! 

A felesége már hálásabb jószág volt, felragyogó arccal ígéretet tett valamiféle sütemény avagy pogácsa elkészítésére, amit azóta is süt, mi meg azóta is várjuk....

S hogy ilyen felvezetés után hogy láttam a saját szememmel a dolgokat?

Nos...

Henry köszöni jól van. Valóban nem fizették ki a szerelési költségeit, hiszen nem is kértünk ilyesmit. Nem értük tettük, hanem magunk miatt. Mindig, mindenki visszaköszönt, még a mosogató fiú is. Mindig, mindenki kedves volt velem. A manager csaj főleg! Az ő köszönése volt a legkedvesebb és komolyan, szívből jött. Hogy mennyire volt lusta? A hétvégén, amikor a leghúzósabb a forgalom, egyedül állta a pultban a sarat, s végezte a pincérek munkáját, azért, hogy a többi alkalmazott pihenhessen kicsit. Egyébként a többi napon is bent volt és dolgozott, pihenő nap nélkül. Ryan jóképű, végtelenül cuki fiú, őt imádtam. Kedves, barátságos, segítőkész és tisztelettudó. A reggeliztető mindig el volt pakolva időben. Nem azonnal, de mire odáig értem a takarítással, készen volt, rendben volt minden. Az asztalok valóban nem voltak mindig letakarítva, de sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt nekem megcsinálnom, mint állandóan odahívni valakit és vele megcsináltatni. Ezt ők is méltányolták és ezért jóban voltunk. A Törtető Picsa is teljesen normális csaj. Nem viszi túlzásba a barátkozást, de hát itt nem is kell, mert ez egy munkahely! Amikor az utolsó napom töltöttem, a manager csaj megköszönte a munkámat és Ryan is elköszönt  tőlem, s amikor a férjem is eljött besegíteni, kávéval kínálta meg a reggeliztetőből. :) Szerettem közöttük lenni!

... és nézzétek, a vécé is szőnyegpadlós ám! :)

-