Őrizzük a lángot

A nő

 
Azt szeretnéd, ha beszélnék? Tessék. Beszélek, igaz csak papíron. Ennek több oka is van. Jobban át tudom gondolni a szavaimat, a későbbiekben nem lehet majd módosítva előadni, mit mondtam, hogyan fogalmaztam, nem lesznek belehallások, félremagyarázható hangsúlyok és hangszínek és így nem tudsz belebeszélni. Ez a szó nem száll el, itt marad. Ezzel persze magamat hozom „nehéz helyzetbe”, mert én sem tudok az előbb leírt lehetőségekkel élni, ha valamit le akarnék tagadni. Ezért inkább nem akarok letagadni semmit, mint ahogy eddig sem akartam. Mióta veled élek, nem erről szól az életem. Azonban valamit ki kell, hogy jelentsek: amit ide leírok, az a jelenlegi gondolataim, érzéseim megfogalmazása. Most így gondolom. Hogy egy hét, egy hónap, egy év múlva is ezeket mondanám-e, rengeteg mindentől függhet, változhat, de akár maradhat ugyanígy is. Bár tudom, ez a legutálatosabb az egészben, a véleményváltoztatás és a lélekfejlődés jogát fenntartom.

Lassan kezdek leszokni a gondjaim megbeszéléséről. Alapvetően a másképp való hozzáállásod veszi el a kedvem. Sokszor érzem azt, mintha nem akarnál megérteni, mintha nem érdekelne már az én problémám. Mintha belefásultál volna. Amikor pedig mégis elmondom mi bánt, túl sokszor beszélünk két nyelven. Az érdekessége ennek csak annyi, hogy régen, mintha jobban beszéltük volna egymás nyelvét. Mintha nem lett volna ennyi félreértés közöttünk. Tehát tényleg nem így indultunk anno, de nem fogadom el, hogy csak én „ferdültem” rossz irányba. Talán mindkettőnknek úgykellene figyelnünk egymásra, akkora érdeklődéssel, akkora figyelemmel, olyan mohón, a megismerni vágyás mohóságával, ahogy a legelső éjszakán, a legelső napon.

Nem gondolod, hogy kissé nagyképűen elbíztuk már magunkat? Azt hisszük mindent tudunk a másikról, és már rutinból nem figyelünk amikor beszélgetünk. Mintha elérkeztünk volna a kritikus ponthoz, ahol a házasságok romlása elindul. Amikor a társalgás leszűkül a mindennapi tennivalók felsorolására, kiosztására és az anyagi kérdések megvitatására. Amikor arra már nincs energia, hogy kitaláljuk mire vágyik a másik, aki állítólag oly fontos. Amikor lassan elsikkad mi járhat a fejében, ha a tó vizét bámulja merengve, hogyan érzi magát amikor belebújik a legszebb ruhájába vagy ennek épp az ellenkezője, miért olyan csapzott, megviselt, hová tűnt a mosolya, a szeme ragyogása.

Persze magunkban mindezt észrevesszük, de ostoba gátlásoktól elbutulva, amiket az együttélés során mi magunk fejlesztünk ki magunkban, - csak általában a másikat okoljuk érte! - nem szólunk egy büdös szót sem, nem érdeklődünk, kedvesen megértően, és nem erőltetve!, hanem „jó esetben” úgy teszünk, mintha vakok volnánk, a rosszabbik verzió szerint ráhangoljuk magunkat is a párunk rossz hangulatára, aztán még emiatt is őt hibáztatva, jól ráöntjük a fejére a saját terhünket is. Mert természetesen mindenki cipel egy csomó zsákot a hátán. Mindig van mit a másikra átrakni. Pedig ettől senkinek sem lesz jobb.

Visszatérve néhány mondattal ezelőttre: Az évek alatt változtunk. Nem volna szabad azt gondolni, hogy amit egyszer megismertünk a másikban, az már a haláláig úgy is marad. Mindig az újdonság varázsával kellene hatnunk és figyelnünk arra az emberre akivel az életünk maradékát le akarjuk élni. Most pedig nem szeretném, ha nem vetted volna észre, a többesszámot. Nem akarom, hogy viszonzásul felsorold a példákat, ahányszor én elvétettem-e dolgot. Pontosan tisztában vagyok vele. Túl sokszor. Ennyi legyen elég.

Vannak napok, amikor sok minden nem úgy történik, ahogy esetleg megérdemelném. Ha naponta közölném veled friss érdemeimet, talán meghunyászkodásra kényszeríthetnélek. Kirohanásaim közben is csak azért hangzik el ilyesmi, hogy ne folytasd a szapulásom, mert igazán nem szolgálok rá! Ha nem bántanál ok nélkül, akkor a jócselekedeteim sem kellene hangsúlyoznom, mert nem azért csinálom őket, hogy szentté avass, hanem mert kötelességemnek érezem. Ha sarokba szorítasz, megtámadlak, bár nem esik jól nekem sem.

Hogy hol történjen a veszekedés, a gyerek előtt vagy a háta mögött? Erről sem osztom a véleményed. Nem gondolom, hogy olyan óriási hiba megmutatni a gyereknek, hogy én is emberből vagyok. Megmutatni azt, hogy néha én is besokallok. Nem robot vagyok, hanem érző lény. Ha bántanak, megpróbálom védeni magam. Őszintén, ha egy idegen ember tette volna azt, amit te, és én egy idegen embernek mondtam volna ugyanazt, amit neked, mindezt a gyerek előtt, akkor is ugyanekkora hibának tartanád a viselkedésem? Tudom, hogy nem, mert az idegen ember önérzetének megsértése miért is érdekelne téged? A saját károd sokkal fontosabb. Biztosan úgy érzed, leégettelek a gyerek előtt, romboltam a tekintélyed, még ha nem is akarattal. Nos, tudom, hogy nem tettem ilyet, mert út közben beszélgettem a Gyerekkel. Csupa szeretet volt a hangjában irányodban és féltés, meg ijedelem, hogy elveszít minket. Azért küldött neked telepatikus üzeneteket, hogy békülj meg mire hazaérünk, és legyen minden olyan jó és biztonságos, ahogy eddig megszokta. Ha te is beszélgetnél vele olyan sokat mint én, jobban ismerhetnéd mire, hogyan reagál.

Elavultnak érzem azt a nézetet, hogy NE A GYEREK ELŐTT! Hála istennek a gyerekek nem hülyék. Ha feszültség van a szüleik között, akkor is tudják, ha mi a trezorba zárjuk a gondjainkat. Ha mániákusan figyelünk arra, hogy ők ne halljanak a vitákból semmit, akkor csak azt érjük el, hogy megtanulják: a problémákról nem beszélünk (mert minket sem hallanak soha ilyenekről beszélgetni) ergo nem is kapnak mintát probléma megoldásból. Ha majd ők belekerülnek az első ilyen helyzetbe, mit gondolsz, honnan veszik a megoldás kulcsát? A tőlünk megfigyeltekből. Ha ügyesen elintézzük a legvéresebb csatáinkat is az ő figyelő tekintetüktől kísérve, akkor ezt majd ők is meg tudják tenni. Nem a cikis dolgokat kell eltitkolni előlük, hanem meg kell mutatni, hogy minden baj, gond, nehéz helyzet megoldható így-úgy-amúgy.

Végül a feltételezéseimről. Bánt, ha veszekszel velem emiatt. A feltételezéseket, s az ezek szerinti cselekvést ismét csak nem tartom büntetendőnek. Valami alapján kell viselkednem. S ha egyéb, egyértelmű, szóbeli útmutatást nem kapok, hát felételezek és teszem amit gondolok. Valószínű sokszor melléfogok vele. De nem lenne gyengédebb módszer részedről, ha szépen, szóban közölnéd ha tévedtem? Még az is előfordulhat, hogy ez rosszul esik, mert ugyan ki szeret tévedni, de ennél nagyobb bajom sose legyen. Sokkal jobban fáj, ha napokig nem szólsz, hozzám, azért, mert rossz feltételezés után, rosszat mondtam, vagy rosszul tettem bármit.

Arra kérlek téged is és magamat is, tanúsítsunk egymás iránt nagyobb türelmet, mert még nagyon hosszú idő van előttünk amit nem így szeretnék leélni. Vedd észre, mennyit változtam! Nem a kedvedért, de miattad. Kettőnkért.         Szeretlek

A Pasi

Elolvastam amit írtál, és értem miről beszélsz… Egyetértek, hogy az előttünk álló – akár csak rövid – időt (sőt, azt még inkább!) a kezdeti lánggal lenne jó leélni.

Ennek a lángnak a „nagyságát” ketten szabályozzuk, és azért lettél Te a párom, mert tudtam, hogy ezt Te is így tudod-érzed! Az eddigi életem alatt csak nálad éreztem „ezt a tudást”, és csak Veled tudom elképzelni a „lángőrzést”. Veled van értelme!

A feltételezések szerinti másikunk megítéléséről csak annyit: Te tudod, mire vagy kíváncsi, hát ne kitaláld, hanem KÉRDEZZ! Én ezért kérdezek Tőled-Rólad annyit, mert nem a saját szubjektív megítélésem szerinti „jót” akarom Számodra biztosítani, hanem azt, amit a Te szubjektumod igényel. Igyekszem – még ha nem is mindig látszik –, nagyon igyekszem…

Talán azért figyelünk kevésbé a másikra, mert úgy gondoljuk, már tudjuk mit érez, mit szeretne a másik. Valószínű sokszor el is találjuk, ezért nem beszélünk róla, mert így elkerülhetjük az „unalmas lemezeket”… Mindketten…

…de elég a szócséplésből, a lényeg: én is Szeretlek és ŐRIZZÜK A LÁNGOT!!!