Angliában 2. rész

Főztem. Először, mióta itt vagyunk. Az angol disznó és a magyar újkrumpli kiváló csapatmunkája eredményeként finom paprikás krumplit rittyentettem. Mostmár hazaérhet az uram a munkából! :D Paprika csak a maradék, otthonról hozott pirosarany formájában jelent meg az ételben, mert a pirospaprika itt ritka kincs.Mi lesz, ha ez is elfogy?

Okosan kellett megszerveznem a dolgokat, mert míg rotyogott a kaja, addig nekem a mai napra rendelt lakhatásért takarítást is be kellett iktatnom a napirendembe. Mindeközben kerülgetnem kellett a német szobaszomszédot a tűzhely körül, mivel neki is épp most jött meg az étvágya egy kis félig átsült steakre, a lánya pedig pirított garnélát óhajtott ebédelni, amit apuci a szag alapján szénné sütött. Amíg ő serénykedett, az én konyhatakarítási szándékom teljesen felesleges erőlködésnek bizonyult, mivel a pasas "konyhatündér" lévén annyi olajat fröcsölt szanaszét, amennyiben nyugodtan megsült volna egy fél disznó is. Idilli volt a közös főzés, úsztuk a zsiradékban, fulladoztunk a szenesedő tengeri gyümölcs illatától, közben próbáltunk kommunikálni egymással. Eddig azt hittem, hogy csak annak nem értem a szavát, aki született angol, skót, ír, stb. Rádöbbentem, hogy másnak sem. Illetve ennek a pacáknak nem. Miután minden mondatára háromszor rákérdeztem, visszakérdezett, hogy beszélek-e angolul. I don't speak english very well. Just a little bit. Mondtam neki az igazságnak megfelelően. Erre azt kérdezte, hogy legalább értem? Itt megakadtam a válaszadással. Mármint téged? - akartam kérdezni tőle, de erre azt kellett volna válaszolnom, hogy csak abba az esetben, ha végre megtanulsz artikulálva kommunikálni és elhagyod az irtózatos akcentusod. Nem akartam kapásból paraszt lenni, így csak jeleztem, hogy általában értem amit mondanak. Ezen komolyan elgondolkodott. Megkérdezte, hogy németül beszélek-e. Na azt aztán végképp nem! Kizárt. Ezen a ponton feladta a beszélgetési szándékát és bebámult a fekete rákocskák közé. Hurrá! Én nyertem! Végre mehetek a dolgomra, nem kell ezzel a dióroppantó képű emberrel elfecserésznem az időt.

Az én ebédem éppen megfőtt, úgyhogy előkaptam a szekrényből Henry-t. Ő itt a porszívó ugyanis. Henry kedves ormányos masina, szuper jól szív és édes szemeit meregeti rád munka közben. Sajnos Henryt angol mérnök tervezte, ezért a kerekei kizárólag egyetlen irányban képesek gurulni, nem úgy, mint a mi otthoni masinánknak, amelyik 360°-ban megy mindenfelé. Henry emiatt sokszor inkább akadálya a munkának, nem segítője. De végül is már annyiszor találkoztunk Henry meg én mióta betettük a lábunkat e tágas szigetre, hogy lassan kiismerjük egymás rigolyáit, és képesek vagyunk az együttműködésre. Most is sikerült rendesen kiporszívóznom a házat. Henry is azt akarta, hogy a hétvégémet ne szarakodással töltsem, hanem mondjuk blogírással, olvasgatással, netezéssel, sétával. 

Amikor lementem a mosókonyhába a tisztítószerekért a német még mindig "főzött". Addigra a steak sem maradt semennyire véres. Alaposan megbarnult szegény a tepsiben. A szag egyre elviselhetetlenebbé vált. A szagelszívó beleizzadt a munkába, véres könnyeket hullatott az orrfacsaró légtér miatt. Felmenekültem kiglancolni a fürdőket. Mire befejeztem a germán végre eltűnt a konyhából. Nekiestem a konyhának. Több flakon Mr. Muscle szétpermetezése után javult a helyzet. Ekkor újra betoppant a mesterszakács és annyit szűrt át a fogai között: Köszönöm. Wow! Ezt mind képes volt megtanulni a magyar feleségétől majd tíz év együttélésük után! Na ez a minimum, ami a dzsuvád eltakarítása után jár nekem! - gondoltam magamban, miközben néztem rá mosolyogva és annyit mondtam: - Bitte. Mert ezt meg én én tudom németül öt évnyi német nyelvtanulás után! Beee-beee

Szóval van itt kérem international group! Össze vagyunk zárva oroszok, magyarok, németek, angolok vegyesen. Azért jó ez, mert alig akad valaki, aki igazán perfekt angolból, emiatt mindenki totál jól érti a másikat. Már amikor ugyebár. :D Oké, a német hapsi nem bentlakó, mert Németországban dolgozik és csak kéthetente jön "haza" ide a feleségéhez, meg a lányához. ezért nem is számít. Hétfőn már húz is el, remélem. 

A feleség magyar csajszi, de töri a magyart, mert élete nagyobbik részét férje hazájában élte le. A kiscsaj is inkább beszél németül, mint angolul és magyarul. Ő egyébként nagyon édes. Valószínűleg ott fogok hamarosan dolgozni, ahol ő tanul. Amikor interjúra mentem hozzájuk összefutottunk. Kirohant a teremből, megfogta a kezünket és becipelt minket a terembe. Boldogan fecserészett és mutogatta mi hol van, ki, mit csinál itt náluk. Igencsak elszomorodott, amikor mondtuk, hogy nekünk mennünk kell, de majd otthon találkozunk. Mindez magyarul zajlott köztünk, míg a gyerekek csak pillogtak az idegen nyelv hallatán. A tanító néni kedvesen mosolygott, megvárta a míg a lánykában lepörög a feszkó, aztán folytatták az órát, mintha mi sem történt volna. Itt ugyanis ez teljesen elfogadott. Mármint ebben a suliban. A gyerekekben nincs kötelezően betáplált para. Nincs intő, megrovás, szidás, rendreutasítás, rosszalló pillantás. Van viszont dicséret sok-sok-sok meleg elismerés, ha valamit jól csinálnak. Ha pedig valami balul üt ki, akkor segítség a helyrehozásához. Mégis okosak, sokat tudnak és értelmesek. A mi oktatásunk is átvehetne ezt-ezt!

Végre kisütött a nap is! Itt ülök az ágy tetején, a tetőablakon keresztül ezerrel melegíti a lábam. Annyira jó lenne kószálni egyet a környéken, de egyedül nem akarok. A párom meg ki tudja mikor ér haza. Remélem lesz időnk tenni egy kisebb kört valamerre, mert megpusztulok a szekrénybe a zárva! Apropó szekrény! Ígértem, hogy erről még írok. Nos, amint már említettem, jelenlegi élőhelyünk nem a Hilton. Nagyon nem. A vakondjáratokról már meséltem az első részben, ezek alapján el lehet képzelni, hogy vannak itt még furcsaságok. A mi "szobánkat" eleinte egérlyuknak neveztem el, de ez azért túlzóan lekicsinylő. Inkább azt mondanám rá, hogy szekrény méretű. Egy kisebb gardróbszekrény. Van benne egy emeletes ágy, szorosan betolva a szoba egyik végébe, tehát falakkal határolva. A szoba majdnem olyan széles, mint az ágy. Hogy az ágynak ne lehessen szabad vége, arról a szoba állandó lakójának holmija gondoskodik. Az van felhalmozva dobozokban az ágy végében, szinte a plafonig, ami nem magas, mivel padlástérről beszélek. A felső ágy légterét tehát szűkíti még a tető ferde síkja is. A szoba alaprajza egyébként L-alakú. Az L másik szárát egy  kisebb ruhásszekrény uralja és bepréseltek még a szabadon maradó zsebkendőnyi területre egy asztalt is. Szék nincs, minek is lenne, hisz nem is férne be. Ami nem baj. A baj az, hogy mi sem férünk be. A szobánk szigorúan egyszemélyes, bár elvileg az emeletes ágyon ketten is alhatnak. Ha mindketten a szobánkban akarunk létezni, akkor csak egyikünk tud a padlón állni, a másiknak muszáj az ágyra felmászni. Másképp nem férünk el. Az alsó ágyon sajnos nem lehet ülni, mert ez nem hivatalos emeletes ágy, hanem angol módra tákolt, két egyszemélyes ágy egymáson. Az alsón tehát csak feküdni lehet, ha valaki egyszer behajtogatta magát, az ott  kell maradjon reggelig.

Van itt sokkal szebb szoba is, sokkal nagyobb, gusztább, szinte ugyanennyiért, de nekünk ebbe kellett beköltöznünk, mert ezt lakta a takarító srác is. Itt egyetlen szobának sincs saját fürdőszobája. A házban össz. három fürdő és vécé, egy közös konyha, egy közös étkező, és talán öt parkolóhely van, ezen osztozik az összes lakó, akik annyian vannak, mint a hangyák, lévén, hogy van a házban vagy 15 szoba. Még sosem számoltam össze pontosan. A jó helyekért minden reggel-este versenyfutás van.

Ennek a szekrénynek a bérét takarítjuk mi le egyelőre két hétig, amíg az állandó lakó távol van. A bérlet havonta 240 Ł lenne, amit mi kiváltunk napi 3 órai munkával. Már első nap, amikor a tulajnő közölte, hogy a hét minden napján elvárja a rendes takarítást, de talán néha kivehetünk egy szabadnapot, már elkezdtem számolgatni magamban, s lám ki is derült, hogy ha havi 84 órát kéne takarítanunk ezért a lukért, akkor az nekünk, ha fizetnének a munkánkért, csak 6Ł-tal számolva is, 504Ł keresményt hozna a kasszába. Kissé messze esik a 240-től nemde? (És csak súgom, hogy a fizetős munkahelyemen 7Ł-ot kapok óránként hasonló munkáért. Sajna oda nem kell minden nap mennem, így nem tudok megélni belőle.)

Mindezektől függetlenül jókedvvel, lendülettel vetettük bele magunkat a munkába, ám hamarosan elkomorultunk a kosz mennyiségén. Az elődünknek napi két óra kötelező penzum volt megszabva (nekünk azért 3 mert ketten vagyunk) de szerintünk semennyit nem töltött le belőle, mivel minden ragadt a kosztól. Szó szerint értve. Megfogtam az egyik szekrénygombot és hozzáragadt az ujjam, s ugyanígy jártam a mosogatógép fogantyújával, s az asztal felületével is.Ááááááá!!!! A harmadik napra 10 óra sikálás van a hátunk mögött (mellette mindketten dolgozunk pénzért máshol is), s a ház ragyog. Ez jó, mert a rendet látva a lakók is összekapták kicsit magukat, jobban ügyelnek a tisztaságra, elpakolnak, elmosogatnak maguk után, stb. De rossz is, mivel a tulajnő vérszemet kapott, s minden nap kicsit többet vár el. Lassan a cleaning lady-ből housekeeper-ré kéne válnom, ami nagyon nem ugyanaz! Pénzben meg főleg nem. Az első sima takarítónő, korlátozott feladatkörrel, pontosan meghatározva mit kell és mit nem. A második a bejárónő, ez már nagyobb feladat, sokrétű munka, bizalmi állás, több pénzért. Mindezt egy szekrényért?! Azt hiszem a jövő héten kicsit eltársalgunk erről a tulajnőcivel.