Angliában 3. rész

Veszedelmes viszonyok

Vasárnap volt. Mivel az egész hét sikálással telt, s a szombatot tetézte a szekrénybe zártságom is, eldöntöttem, hogy vasárnap, amikor Isten sem dolgozott, én sem fogok. Szegény páromnak muszáj volt mennie, de hát valamit valamiért, ha fizetnek érte, miért ne menne az ember. Kikapcsolódásképpen el akartam kísérni melózni. Majd mesélek róla, hogy mit csinál(nak). 

Békésen ücsörögtünk az étkezőben a kávénkat kortyolgatva, amikor kivágódott a big room ajtaja, s kiszáguldott rajta a tulajnőci. A köszönés után, rögtön arról érdeklődött, mit terveztem arra a napra. Mondtam neki, ma mindketten megyünk dolgozni. (Oké, volt benne egy kis csúsztatás, de hát ennyi belefért szerintem.) Oké, oké - mondta erre - de utána mit? Mikor utána??? Egész nap dolgozunk - válaszoltam erre. Egész nap?! - hördült fel - akkor itt ki fog takarítani??? Kábé senki - szűrtem a fogaim között magyarul, s gondolatban még hozzátettem, nehogy már egy napot ne bírjatok ki nélkülem! Mi nem - mondtam neki, amin rettentően fennakadt. Hát a portörléssel a big room-ban mi lesz? Ki fogja megcsinálni? Hozzá jönnek a tanítványok, minden csupa por, rendetlenség, az így nagyon nem lesz good! - háborgott folyamatosan, közben már kapta is elő a portörlőt a szekrényből és hadonászott vele az orrom alatt. Igen látványosan jelezte, hogy nincs nagyon választásom, vagy megcsinálom most, vagy legyilkol a moppal. Mit tehettem? Felkeltem a kávém mellől, s beviharzottam abba az átkozott big room-ba porolni. 

Tudni kell, hogy az a szoba (inkább szobák egybenyitva) kizárólag általa használt, dolgozó-nappali-iroda. Nem a lakók számára fenntartott hely, nem közös. Mi a tököm közöm van nekem hozzá? Ha azt akarja takaríttatni, akkor vegyen fel egy takarítónőt! Pokoli dühös voltam. A gigantikus helyiség ugyanis zsúfolásig tele van, épp csak szűk folyosókon lehet két bútor között közlekedni. Két pianínó is áll benne, plafonig érő, hatalmas ódon faragott szekrények, asztalok, irodabútorok, fotelek, székek, kanapék. Tisztára mint egy bútorraktár. A szekrények polcai, az asztalok szintén roskadoznak a mütyüröktől, kirakott képeslapoktól, dísztárgyaktól, mindenhol hegyekben állnak az iratok, újságok, könyvek. A káosz szó nem fejezi ki a valóságot. Itt kellett nekem port törölni! Talán mondanom sem kell, hogy amilyen volt az adjonisten, olyan lett a fogadjisten is. Ahol a szekrény véletlenül kilógott a ráömlesztett cucc alól, ott le lett törölve, ahol nem, ott nem. Nem problémáztam ezen. Kábé tíz perc alatt "végeztem" is. Bevágtam a pormopot a szekrénybe, s közben hallottam a hátam mögül a boszi éles, 'ki ha nem én' hangját, hangsúlyát: - Thank you! Mintha a hátamba dobta volna a konyhakést. Nem fordultam meg, nem szóltam rá semmit. Kisétáltam az étkezőből, s otthagytam. Estére valamennyire lehiggadtunk, ő is és én is. Ettől függetlenül az estét igyekeztünk nem "otthon" tölteni. Inkább elhúztunk a barátokhoz F1-et nézni. Ami persze nem jött össze, de egy ilyen kezdet után ezen már nem is csodálkoztam.

Hogy valami jóval fejezzem be a a mai történetet, elmesélem, hogy mivel töltöttem a napom szipirtyómentes részét. A páromék munkahelyén voltam, ahol ők egy családi ház külső felújítását végzik. Új burkolatot tesznek fel a régi helyett, új szigetelést, stb. Itt egy ház, ha nem tégla vagy terméskő (vár), akkor amerikai-módra könnyűszerkezetes, általában külső faburkolattal. Amiről mesélek, az épp egy utóbbi típusú volt, s a fiúk gyönyörű lambéria külsőt varázsoltak neki a nap végére. A meglehetősen gazdag tulajdonos jaguárral jár, s három gyermeke közül a friss diplomás biológus fiacskájának egy kb.50 000 Ł értékű "játékszert" vett nemrég. Amolyan 'szereld össze magad az autód'-szettet kapott a srác. Ez azt jelenti, hogy bármiféle szaktudás nélkül nekiállhat valaki, s összerakhat magának egy járgányt. A gyárból minden szükséges alkatrészt megküldenek postán, mellékelnek egy igen részletes-szemléletes összerakási útmutatót, s máris indulhat a "legózás". Amikor az autó elkészül, elviszik egy festésre-fényezésre és ennyi. Azt nem tudom, hogy kell-e az ilyen négykerekűeket valahol, valamilyen formában engedélyeztetni, de el tudom képzelni azt is hogy nem, mert ez Anglia, s olykor kurva lazák tudnak lenni. :D

A házikó egyébként a gazdái bankszámlájának méretét nem tükrözi, mert egészen parányi vityilló, épp csak annyi helyiséggel és akkorával, amekkorát a család igényel. Semmi túlzás. Ez borzasztóan tetszett!

Aki idejön dolgozni, az nagyon jól teszi, ha otthon hagyja a magyar gondolkodását és kinyitja elméjét a másság iránt. (Nem a melegekre és ilyesmikre gondoltam!) Otthon ugyanis nem probléma, ha az ember felesége elsétál a férje munkahelyére (ha hasonló munkahelye van mint amiről mesélek) s ott eltölt néhány órát, netán még be is segít a munkába. Itt viszont problémás lehet, főleg az utóbbi. Nem lehet, egy előre nem megbeszélt embernek csak úgy, engedély nélkül ott tartózkodnia, pláne segítenie. Itt szórakozásból nem lehet segíteni, mert az munkának számít, amiért fizetés jár. Ha a megegyezés szerint 2 főnek fizetnek órabért, akkor nem lehet ott 3 vagy 1. A kettő az kettő! Olyan nincs, hogy valaki cukiságból besegít ezt-azt a fizetett dolgozóknak! Emiatt felajánlottam, hogy inkább az egész napot az autóban töltöm, minthogy a szekrényben legyek megint elzárva vagy nekik nehézséget okozzak a jelenlétemmel. Szerencsére nem így lett, mert a ház a városban volt, így annyit sétálhattam amennyit bírtam. Csodáltam a várost, bevásároltam, kószáltam. Azután visszaértem és beültem a kocsiba - ami kint állt a ház előtt a parkolóban - olvasni. Nemsokára kijött értem a párom és mondta, hogy engedélyt kaptam a háziaktól, hogy beüljek a kertbe. Mire befejezte a mondatot, már jött is a tulaj és kedvesen invitált beljebb. Na, ilyenek. Ha betartod az íratlan játékszabályaikat, akkor bűbájosak. 

Amilyen pici volt maga a ház, annál nagyobb a kert. Tele díszfával, egy kis halastóval, szép zöld gyeppel, egy nagy terasszal, kerti bútorokkal. Minderre két házőrző liba vigyázott. A fiúk előre szóltak, hogy nagyon házsártosak és vadak, pedig tüneményes jószágok voltak és rém komolyan vették a feladatukat. Akkor szeppentek meg picit, amikor megszidtam őket, amiért a kiteregetett zoknikat és alsógatyákat lecsipkedték a szárítóról, ami túlságosan csábítóan alacsonyan volt számukra. Hosszú nyakukat behúzva iszkoltak előlem, persze olykor vissza-vissza pillogtak, hogy követem-e még őket fenyegetően feltartott mutatóujjammal. A zoknis garázdálkodás után meg a virágágyásból kellett kihessegetni mindkettőt, mert túlságosan finom falatnak tartották a virágokat. Később azért összebarátkoztunk picit. Én a kerti padon ültem és néztem a tóban úszkáló hatalmas kövipontyokat meg aranyhalakat, ők ketten meg egyre közelebb jöttek hozzám kíváncsian. Azt hiszem az ebédre szánt zsemlém volt az igazi csáberő. Megegyeztem velük, hogy ha nem csinálnak több kalamajkát mára, akkor kapnak nasit belőle. Jutott a halaknak is. Tényleg nem rosszalkodtak többet, csak okosan jöttek-mentek körülöttünk. Lehet, hogy ezek a libuk értenek már magyarul? :D