Angliában 6. rész

Lelkizés

Ahogy otthon sem, úgy itt sem vagyok all days happy. Ma sem vagyok az a kivirult rózsaszál. Persze a vallásosak előtt igyekszem jól viselkedni, nehogy megint kezelésbe vegyenek. Nincs mit kezelni rajtam, vagy ha mégis van, azt majd orvosolom magam.

Tegnap véletlenül megcsörgetett a lányom otthonról (nem is tudott róla, hogy megnyomódott a telóján a hívógomb). Megbeszéltük még mielőtt eljöttünk, hogy szigorúan vészhelyzet esetén szabad csak telefonálnia, mert drága. Amikor megláttam a hívást egyből túl sok vér ment az agyamba, kaptam a telefonom, s remegve hívtam őket, hogy kinek történt baja. Míg kicsörgött, számtalan rosszabbnál-rosszabb lehetőség felmerült bennem. Idegtépő pillanatok voltak. Amikor felvette két mondattal tisztáztuk, hogy senkinek semmi baja, véletlen hívás volt. Leraktam. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de nem ment. Hirtelen rám tört az érzés, hogy milyen messze vannak, mennyire hiányoznak. Alaposan elbőgtem magam.

Belegondoltam, hogy másként nem lehet az itteni életet élni, csak úgy, hogy az ember soha nem néz hátra, nem gondol az otthoniakra, csak megy előre mint egy zombi. Persze lehet szeretni itt sok mindent, lehet nevetni, észrevenni ami szép és jó, lehet örömökre, apró, boldogító pillanatokra lelni, élvezni az elért sikereket, de csak fél szívvel, mert ez nem ugyanaz, mintha mindez otthon történne veled, mint ha ott élhetnéd meg őket. Akár elfogadjuk a tényt, akár nem, a szívünk minimum fele azokkal marad, akik hazulról gondolnak ránk.A honvágy talán a legkínzóbb érzés a világon.

Az én gondolkodó "sarkocskám"

Rendkívüli módon átléptem a határaimat azzal, hogy kijöttem. Nagy kínkeserv volt meghozni ezt a döntést, de én mindennel úgy vagyok, ha egyszer valamit csinálok, akkor azt jól tegyem, legalábbis törekedjek minél jobban csinálni. Hasonlóan viszonyulok a lelkem állapotához is. Nem akarom direkt sanyargatni magam mindenféle szenvedelemmel. Úgysem kerülhetem el a rossz érzéseket sem. Nem is kell elkerülni. Azokat is meg kell élni, de nem mindegy mennyire mártózik meg bennük az ember. A jókban minél inkább, minél hosszabban, a rosszakban meg minél kevésbé. Szerencsére ezt már mi szabályozzuk. Nem könnyű egy idegen kultúrába belecsöppenni. Jól vettem az első kanyarokat, de azért elfáradtam az állandó figyeléstől. Nem ugyanaz itt figyelni, mint otthon. Az anyanyelvén az ember úgy ért, hogy fel sem fogja mennyire nehéz dolgot művel. Automatikus, mivel születésünk óta abban élünk. Egy idegen világban az ismeretlen nyelvet minden pillanatban figyelni kell, mert egyetlen pirinyó kihagyás teljesen lehetetlenné teheti a megértést. Hangsúlyozom, most magamról beszélek, mivel én a nyelvtanulásnak nagyon a kezdeti fázisában vagyok. Ilyenkor a legnehezebb. Mielőtt elindultunk, úgy voltam az angollal, hogy pánik fogott el, ha szóltak hozzám. Annyira görcsösen igyekeztem érteni mit akarnak tőlem, hogy a végén az égvilágon semmit nem bírtam felfogni a mondatokból. Aztán amikor elmúlt az ijedezési roham, mert az illető "leszállt rólam", feladta a hiábavaló küzdelmet velem, akkor először egy szégyenhullám öntött el a lúzerségem miatt, majd valahogy összekapartam magam a romjaimból, felidéztem magamban a történteket, s csodák csodája, érteni kezdtem. Kár, hogy későn! Minél többet agyaltam a dolgon, annál inkább eszembe jutott pár lehetséges válasz is. Éreztem, hogy a tudás már bennem van, de rengeteg a görcs, falak veszik körül ezt a tudást, s amíg le nem bontom őket, nem fogok angolul kommunikálni. Valódi megoldás helyett, az egyszerűség kedvéért elhitettem magammal, hogy nincs is rá szükségem. Soha nem akarok én kimenni idegen országokba, főleg nem hosszú időkre, esetleg az a pár hét nyaralás egy élet alatt, nem fog nyelvtudást igényelni.

És megesett velem ami eddig még nem! Itt vagyok. Az élet nagy bajkeverő. :D

Az itt eltöltött 10 nap alatt, a görcsöt sikerült feloldanom. Még nem érzem magam teljes biztonságban ha szólnak hozzám, de egyre jobban vagyok. A pánikroham a múlté. Az egyszerűen fogalmazott mondatok tartalmát meglehetős biztonsággal felfogom, attól függetlenül, hogy nem értek minden szót. Már merem és tudom jelezni, mondani, ha valamit nem értek, vagy értek és apró, rövid szóösszetételekel, mondatocskákkal válaszolni is tudok.Ehhez le kellett küzdenem azt az érzést is, hogy szégyellem magam a tudás hiánya miatt. Nem, nem szégyen ez! Aki azt várja el a nyelvtanulás kezdeti fázisában valakitől, hogy ennél okosabb és folyékonyabb legyen, az hibázik nagyot! A nyelvtanulás így működik ugyanis. Ez a normális módja. Mint a babáknál. Először érteni kezdenek a körülöttük elhangzó mondatokból egy -egy rövidebb szót,  egy-egy napi szinten elhangzó részletet. Megtanulják a szót, a részleteket újabb és és újabb szövegkörnyezetben. Egyre több és és hosszabb szó vándorol a buksijukba, amiket már egész mondatok formájában is megértenek. Aztán mintegy varázsütésre elkezdik kimondani őket. Először csak szavakat, majd egyszerű tőmondatokat. Én valahol itt tartok. Hogyan is várhatnék magamtól ennél többet? A hosszú, folyamatos beszéd hosszú évek gyakorlatát jelzi.  Csak alig három hónapig leszek itt a terv szerint. Ez a idő arra lesz elég, hogy a félelmem elmúljon és nagyon egyszerű módon, tőmondatos formában, magabiztosan és lehetőleg helyesen ki tudjam magam fejezni. S ha ezt elérem, ismét átlépek egy olyan határt magamban, amiről azt hittem, hogy még a közelében sem leszek soha! Erre a tudásra otthon sokkal könnyebb lesz építeni a többit.

Szóval ez is szívja az energiát az emberből. Az állandó agyi készenlét. Muszáj, mert bármikor bekopoghatnak az ajtón, hogy ezt vagy azt meg kéne csinálni. Az van, hogy kissé lepukkantam, de nem hagyom magam teljesen lepusztítani. 

 

Péntek reggel a városközpontban tett ki a párom. Ő rohant melózni, nekem meg tengernyi volt a ráérőm, mivel az én munkám csak délután egykor kezdődött. Semmihez nem volt kedvem. Leroskadtam egy padra és úgy maradtam. Azon agyaltam, hogy rohadtul sok ez nekem egyszerre. Nincs időm megemészteni a velem történteket, mert egyik dolog szélsebesen követi a másikat. Nincs megállás egy pillanatra sem, nincs rendszer, nem tudok előre tervezni. Ha valamit kitalálok, azt tutira keresztül húzza öt egészen más dolog, amire számítok az nem jön össze, amire nem is gondolok, az betalál. Hogy miért alakul ilyen katyvaszosan itt kinn az életünk? Egyszerű. A munkáinkat ismerősök szerzik, szervezik nekünk, gyakran "meglepiként". Sosem tudom előre, mikor csördül meg a telóm, hogy ekkor-ekkor gyere, ide és ide takarítani. Egy darab autóval rendelkezünk, a jelenlegi lakóhelyünk viszont a városon kívül esik. Kocsival nem egy veszélyes távolság, de azért naponta kétszer nem gyalogolnám le (a járdák hiányos volta miatt sem.) Mindebből a lényeg az, hogy vagy együtt közlekedünk a járgánnyal, vagy én otthon maradok a szekrényben, ami ugye nem túl jó megoldás,ha az embernek a városban akadna fizetős melója. Emiatt alakul ki olyan helyzet, hogy ha nekem délután egykor van munkakezdés, páromnak pedig reggel kilenckor, akkor én már reggel fél kilenckor ott kénytelenkedek a városban egy padon, s várom, várom, várom a délután egy órát. Az itteni életem nagyobbik fele közterületen folyó extrém malmozással telt eddig. Na jó, ebben van egy parányi túlzás, mivel nem csak tétlenül ücsörgök, hanem sétálok, ismerkedem a várossal, bevásárolok,  olvasok, ilyesmik. 

Ezt a virágágyást bámultam órákon át...

De van, hogy jó borongani a padon. Körülöttem zajlott a péntek reggeli élet. A bankok dolgozói egy-egy pad köré csoportosultak, kezükben a kávéspoharaikkal és kedélyesen csevegve várták a nyitást. Amikor elérkezett az idő, beözönlöttek az épületbe. Megindult a nap, reggel 9-kor!

A forgalmas belvárosi autóúttól széles virágágyások választottak el, amiket a helyi közterületesek egyik dolgozója kapirgált, gyommentesített. Figyeltem őt a szemem sarkából. Nagydarab, kopasz, korosodó és meglehetősen fogatlan férfi volt. Szuszogva ténykedett a virágok között. Én a napszemüveg mögé rejtőztem, mert nem tartozott másra a bánatom. Valami mégis áthatolhatott belőle  a körém emelt falon, vagy csak túl látványosra raktam a falat, mert az ember, ahogy közelebb ért rám hunyorgott az erős napsütésben, és elkezdet hozzám beszélni (angolul)

- Péntek van, ennek örülni kell! Süt a nap is, mosolyogjon! - szólt csendesen, kedvesen. Ránéztem, fáradtan ingattam a fejem, közben szomorúan mosolyogtam.

- Köszönöm. De...a mai napom... túl kemény. - keresgéltem össze szétgurult gondolataim között szintén angolul a szavakat. Megértően bólogatott, majd megismételte.

- Today is Friday! - szélesen mosolygott hozzá erősen hiányos fogsorú szájával. Erre már én sem bírtam tovább, halványan elvigyorodtam. A francba! Hogy csinálta??? Máris jobban éreztem magam!