Ami nem megy ne erőltessük
Pechemre rosszkor robogtam le a földszintre. A királynő éppen az étkezőben tartott meghallgatást (beszélgetett Robbal). Amikor rámvillantotta húsevő virág-szerű mosolyát már tudtam, amint a kobold elhagyja a terepet, én jövök...
Két lehetőségem volt: 1. Visszabújok a szekrénybe korgó gyomorral (ma még nem ettem semmit) és várom, hogy elmenjen valahová. 2.Olyan gyorsan próbálom összehozni a főzést, hogy még Rob előtt eliszkolhassak. A másodikra szavaztam. Rossz választás volt! Elkapott amikor a hűtőbe próbáltam visszacsempészni a fel nem használt kajamaradékot.
- Helló, Kelá! What did you do today? (Mit csináltál ma?) - kezdte meg a kínvallatásom azonnal a közepébe csapva. Amikor ez hangzik el a szájából, a vérnyomásom egyszerre van az egekben és a bányában. Miért érzem úgy ettől a mondattól, mintha semmirekellő léhűtő volnék, aki ellustulta a napot, s most próbálja megúszni a letolást? A munkám rendesen, több mint rendesen elvégzem minden nap. Többet gályázok, mint amennyit ő valaha is kicsiholt volna az elődömből, mégis amikor rámnéz kobra tekintetével, magamról is elhiszem, hogy takarítás helyett koktélt iszogatva napoztam a kertben. Hatalmasat sóhajtottam és arcizmaimon enyhe rángás futott át. Szerencsére ő ezt annak tulajdonította, hogy nehezen fogalmazok angolul és emiatt kínlódom ennyire. Ez csak részben volt igaz. Az igazság nagyobbik része az volt, hogy legszívesebben az arcába másztam volna, amiért nem bír békén hagyni még az utolsó napokban sem. A vele való társalgást még akkor sem kívánnám, ha egyébként jó gyakorlás lenne. Ha már mindenáron angolul kell cseverésznem, inkább leszólítom az első erre járót, de vele neeee! Annyira utáltam a közelségét, hogy agyam leblokkolt, és szövegeléséből csak foszlányok jutottak át a rendszeren. Kulcsszavas válaszokat kapott cserébe. Egy-egy szót ki tudtam préselni tiltakozó agysejtjeimből. Inkább pantomimeztem, mint elbeszéltem a napi ténykedésem listáját. Meglepődött rajtam. Nem ehhez szokott. Meg is kérdezte, hogy tanulom-e a nyelvet.
- Persze - válaszoltam magyarul, mert szabadulni akartam.
- I don't understand (nem értem) - mondta zavartan.
- Yes. - válaszoltam tömören.
- And where?... at school in Hungary? - butította le nekem a dolgot, mert kezdte felfogni, valami gond lehet velem.
- Nem, otthon könyvből. - mondtam megint magyarul, enyhe bosszússággal a hangomban.
- ??? How can you learn english? (Hogyan tanulsz angolul?) - közelítette meg máshogy a problémát.
- at home... cd - nyúztam ki magamból nagy nehezen valami válaszfélét. Elengedsz végre???
Nem, még nem végzett mára. Arról is firtatózott, hogy találtunk-e már új szállást. Kezdtem érezni, hogy ennek a beszélgetésnek érdekes kimenetele lesz. Valahogyan elnyökögtem neki, hogy igen. A belvárosban. Mennyiért? 120 Ł / hét. Akarsz még valamit tudni??? Nem. Ez az utolsó információ elgondolkodtatta annyira, hogy felhagyott a gyötrésemmel. Tudtam, hogy valamin töri a fejét.
Kimenekültem a ház elé, a teraszra kajálni. Nagyon finom lett a salátám és a sültkrumpli tojással, de annyira feszültem belül, hogy gyötrelem volt lenyelni minden falatot. Kavicsokként zúdultak a gyomromba. Reméltem, itt egy kis nyugalomra lelek. Valamennyi nyugim lett is, de aztán megláttam az Öreget sündörögni kifelé. Ráéreztem, hogy engem akar. Megkérdezte hol van a párom. Jesszusom! Ma senki nem tud meglenni a társaságom nélkül!? Dolgozik, feleltem. Nagy körülményesen rátért jövetele valódi okára, s hosszú mondatba fogott. Egy büdös szót nem értettem belőle. Feladom, mondtam neki magyarul, és mázlimra ott tudtam hagyni, mert épp jött valaki, aki meg őt akarta. A konyhában a magyar csajszi épp főzött, így mellészegődtem mosogatni. Hirtelen meghallottam a hátam mögött az Öreg hangját. A csajszinak mondta el amit tőlem akart megtudni kint, s kérte, hogy tolmácsoljon. Mivel addigra már érdekelni kezdett a dolog (mi a fene lehet ilyen eszméletlenül fontos?) nagyjából megértettem a monológját. Hát eddigre értesült a szipirtyótól, hogy találtunk lakást, és most azért jött, hogy egyetlen fontocskával aláígérjen az árnak, amiért beköltözhetnénk a szép szobába. (Ez a ház másik nagyszobája. Valóban gusztán berendezve, normális bútorokkal, rendes férőhellyel. Az elsőben a magyar csajszi és a kiscsaj laknak.) Nos, mit szólunk hozzá? Hoppá! Ezt a nagyvonalúságot! Egy fonttal! Tyű! Hát kösz, ...asszem ez nem fog összejönni, mert itt távol vagyunk a várostól, s ez a legnagyobb gondunk ezzel a hellyel. Löktem a publikus rizsát. Az Öreget nem szándékoztam megbántani semmilyen módon. Még egy rossz szemöldök rándulást sem akartam hogy lásson rajtam. Azért köszönöm, tettem hozzá a végén. Furán elmosolyodott, aztán kicsoszogott a konyhából, magamra hagyva a zajosan zúduló gondolataimmal. Az volt az érzésem, ő sem érzi komfortosan magát ebben a végezd el te a piszkos munkát szerepben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Segíts nekem a véleményeddel, hogy írásaim igazi élményt nyújthassanak. Ne félj, bírom a kritikát is, bár kétségtelen, hogy a dicsérő szavak jobban esnek. Viszont fejlődni csak akkor lehet, ha tudom, min kell változtatnom. A moderálásért bocs, hamar kiteszem a kommented, ha szalonképes. :)