A történet főhőse ő lesz, a dekoratív és feltűnő Sárgarózsa gyűrű.
- Valami napsütötte dolgot kell viselnem ma, hiszen a tengerpartra megyünk. - morfondíroztam a ruhásszekrény, meg az ékszeres doboz előtt álldigálva. - Színeket akarok! - mert amúgy az időjárás erősen kétesélyes volt. Pontosan ugyanannyi százalék szerint kaphattunk zuhét a nyakunkba, mint amennyi hétágra napsütést ígért. Hiába, Angliában sosem lehessen tudni ezeknél a felhőknél... - mondhattam volna Micimackósan is, ezért vidám ellenpontként, meg esőűzőül, meg csak úgy egyébként is, kiválasztottam a legfeltűnőbb színű, pirosas-rozsdás blúzom, egy farmert, a blúzhoz passzoló sarut, és a Sárga margarétákat a fülembe, a Sárgarózsát pedig az ujjamra. Mindezt körbe kerítettem egy fűzöld sállal.
- Na, kész virágos rétté váltam! Mehetünk.- jelentettem ki elégedetten.
Brighton majd másfél órás autóútra van tőlünk. Izgatottan lestem ki az ablakon, hogy mikor látom meg végre a várost, ahol szimpla ügyintézés volt a cél. Ki akartuk váltani az itt oly nagy fontossággal bíró NI card-omat. Az Égiek szeretetét éreztem magamon, amikor összehozták nekem, hogy a hivatal pont ebben a tengerparti nagyvárosban legyen. Így mindjárt teljesült is a vágyam, ami szerint addig nem óhajtok hazatérni, míg nem láttam az itteni tengerpartot.
A munkaügyi hivatal épülete is szinte a parton magasodott. Tuti, hogy az emeleti irodaablakokból csodás panorámában gyönyörködhetnek az aktatologatók. Az a bizonyos NI interjú, amitől úgy rettegnek oly sokan idecsöppenő honfitársaim közül, secperc alatt lezajlott, pedig az itteni hivatalnokokra nem a kapkodás a jellemző. Halál nyugodt arccal, kedélyesen üldögélnek asztalaiknál, mozdulataikra leginkább, az alaposan megfontolt és a semmit el nem hamarkodó jelzők illenek. Két asztal közötti közlekedésükre pedig a lassított felvétel szavak illenek. Mindezt angyali békés ábrázat teszi kerekké. Többször körülnéztem és ellenőriztem, jó helyen járunk-e. Ez talán inkább egy szanatórium, brutál benyugtatózott páciensekkel. Ám amint felfedeztem a kényelmes, puha kanapé-szerűn ücsörgők faji hovatartozásának abszolút vegyességét, rádöbbentem: ez bizony tényleg hivatal, és itt valóban ügyeket intéznek az ügyintézők. Na de hogy???
Hol vannak a hajszolt arcvonású, karikás szemű, vért izzadva futkosó, többféle idegbetegséggel és súlyos neurózissal küzdő ügyfélfogadók, akik maréknyi xanax nyeldesésével bírják csak ki a nap végéig? Hol vannak az ügyfeleket terrorizáló alkalmazottak, akik életük minden rögét, kavicsát, kőszikláját, hegyét a szerencsétlen, a kegyelmes és tekintetes, nagyhatalmú hivatalnokaik színe előtt apró ponttá zsugorodott honfitársaim nyakába ömlesztik? Akik előző életeikből hozott frusztrációikat is az alant elterülő, jelentéktelen problémáikkal miért őket nyaggató, szánalmas pondrókon élik ki? Hol találok én itt ilyeneket, hogy legalább egy picit otthonosabban érezzem magam???
Hiába meresztettem szemeim, sehonnan nem került elő egy sem. Ehelyett pontosan az előre megadott időpontban, egy barátságosan mosolygó hölgy invitált leülésre maga elé. Délutáni teázós csevej kíséretében feltette a kérdéseit, amelyekre könnyedén tudtam válaszolni. A személyi igazolványomon és a TAJ-kártyámon kívül semmilyen dokumentumra, iratra, engedélyre, közjegyzői okiratra és bírósági végzésre nem volt szüksége. Saját, gyönyörűen ápolt és manikűrözött kezével kitöltötte helyettem az űrlapot, majd miközben átnyújtotta ellenőrzésre, átolvasásra nekem, megdicsérte a jelenlegi hajszínem (mivel az igazolvány fotón még barna volt, most pedig búzaszőke), majd megcsodálta a rajtam pompázó ékszereimet, és javaslatot tett arra vonatkozólag, hogy hol és hogyan tudnám őket leghatékonyabban értékesíteni, mivel igen gyönyörűek. Fantasztikusnak találta a kézügyességem, ízlésem és kreativitásom, amely ilyen remekműveket képes alkotni. Ezután szívélyesen elköszöntünk egymástól, s mondom, összvissz 25 boldog percet igényeltünk egymás életéből.
Ezek után dalolászva bóklásztunk ki a partra piknikezni.
Lefeküdtünk a napsütötte kavicsokra és lassan elhatalmasodott rajtunk a boldogság érzése. A nap ragyogott felettünk, a tenger andalítóan morajlott, az emberek elégedetten heverésztek, napoztak, beszélgettek körülöttünk. A világ abban a pillanatban úgy volt tökéletes, ahogy volt. Semmi nem hiányzott!
Ebéd után a kiflim maradékából etetni kezdtem az egyre sokasodó sirályokat. Erőszakos, cseles és roppant óvatosan eszes népség ez. Hatalmas a konkurencia harc a bandában. Szinte minden falat a főnök csőrében landolt. A bátrabb macsókat is beelőzve, röptében kapta el a falatokat.
De rajtam nem foghatott ki, mert nálam a fő eszme az egyenlőség-testvériség-szabadság. A hatalmi viszonyok anarchista megzavarása céljából össze-vissza kezdtem dobálózni a kiflidarabkákkal. A brancs tagjai azonnal felmérték a kínálkozó lehetőséget, s körbevették a törölközőnket. Minden irányból sirályok szeme függött rajtam. A nyomás óriási volt! A górésirály először megpróbált mindenhol ott lenni egyszerre, ám miután több kiflit happoltak el előle, mint amennyit betervezett magának, dühösen csépelni kezdte a közelében várakozó lúzersirályokat. A nagy kereslet miatt a pékáru rögvest elfogyott. A felcsigázott madarak még toporogtak egy darabig körülöttünk, majd feladták a dolgot és szárnyra kaptak. Ám a sztori nem itt ért véget...
A partról hosszan-hosszan a tengerbe nyúlik a vidámpark mólója, igazán pazar látványt nyújtva a víz fölött elsüvítő hullámvasúttal és egyéb adrenalin-termelésre ösztönző szerkezettel. Nem hagyhattuk ki, hogy közelebbről meg ne bámuljuk a színes kavalkádot. A korlátnak támaszkodva merengtünk a nekünk ritka tájképen, amikor balról süvítést hallottunk, s töredék másodperc alatt elszenvedtem a becsapódást.
A sirály, kiszemelte magának a messziről is feltűnő gyűrűmet, s megpróbálta elhappolni tőlem, egyáltalán nem véve be a számításaiba, hogy szervesen hozzám, vagyis az ujjamhoz tartozik a becélzott préda. Sikerült éppen nem letépnie az ujjamat. Az ütés ereje viszont meglepő volt a kistermetű madárhoz képest. Felüvöltöttem és módosult tudatállapotban rázogattam a kezem. Az üvöltés a meglepetésből fakadt, nem a fájdalomból, azt ugyanis pár percre blokkolta a sokk. De azután az sem váratott magára... A középső ujjam veszélyes lüktetésbe-dagadásba kezdett. Mázlimra nem törött el porcikám és nem fogjátok elhinni, a gyűrű is épen és tökéletes szépségében ott volt, ahol lennie kellett, az ujjamon. Mondjuk ennek az egyre fokozódó fájdalomtól egy darabig nem tudtam kellően örülni, később viszont annál inkább! Iszonyat büszke voltam magamra, hogy sirályálló mesterművet alkottam! Akinek nem kellett, amikor felkínáltam a közösségi oldalon, az így járt. Már tudja mit veszített.
Minden jó, ha a vége jó, megmenekültünk mindketten, én is és az ékszer is. Egyikünk sem lett galád madár támadás hősi halottja! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Segíts nekem a véleményeddel, hogy írásaim igazi élményt nyújthassanak. Ne félj, bírom a kritikát is, bár kétségtelen, hogy a dicsérő szavak jobban esnek. Viszont fejlődni csak akkor lehet, ha tudom, min kell változtatnom. A moderálásért bocs, hamar kiteszem a kommented, ha szalonképes. :)