Angliában 17. rész

Jönnek a Bevándorlási Hivatal emberei!

Korán van. Nekem nagyon korán, másnak 6.45-öt mutat az óra számlapja. Tompa, mégis erőteljes dübörgés ébreszt álmomból. Tompa mert távoli, és erőteljes, mivel reng tőle a padló. Mire meggyőzném magam, hogy nyugi, lehet még aludni egy kicsit, a morajló hangok erősödni kezdenek és emberi hangok vegyülnek bele. Sok emberi hang.

Mivel félig az álomban ázva a fene se akarja a beszűrődő neszeket hallani, pláne benne a hangok hányféleségét számolgatni, megfordulok a másik oldalamra. Arra, amelyik álmot szokott hozni. Mert van ám egy álmatlanság pózom is! Abban hanyatt fekszem és még lehunyt szemmel is a plafont bámulom, az elalvás esélytelen.  Ám az altató póz egészen más! Ott begömbölyödöm majdnem magzatpózba, a bal oldalamra fordulva. Funkyt, a nyakpárnakutyát jól átkarolom, és a kellemes melegben már huny is ki a tudatom, boldogan úszkálva az álmok birodalma felé. Szóval tentefekvésbe befordul, elvackolódik és mire épp a fejben villany leo.. jönne...  Bumm-bumm-bumm buffog egy ököl a szobaajtón

- Border Agency! – szól a túloldalról egy elmélyített tenor.

- Mi hmm ammm fa...m van?? Ki mmmmaz??? – morgok se nem hallhatóan, se nem értelmesen.

- Please open the door! – válaszolja meg a kérdésem a pasas.

Banyek! Ég a ház és jöttek a tűzoltók! Ijedek meg kómás fejjel, fel sem fogva, mit hallottam az előbb. Közben az ajtó még mindig ellenáll a cseppet sem nőies kopogásnak, és a határozott benyitogatásnak is. Naná, hisz be van zárva! Viszont aki kint áll, nagyon be akar jönni, s már azt is kezdem apránként értelmezni, hogy a hangnak párja is van, sőt sok-sok párja, mert egész hangkavalkád zajlik kint. Bizti a tűzoltók! Ki mások lehetnének. A dübögés egyre sürget, én meg azt sem tudom, mit kapjak magamra. Nem vagyok látogatókhoz öltözve! Lekapom a kapucnis pulcsim a fogasról, felveszem, de nadrágra már nem jut idő, mert nagyon be akarnak jönni. Pulcsiban, bugyiban nyitok ajtót, résnyire nyílt szemekkel. Már résnyire nyílt! Hatalmas eredmény, kérem szépen.

Fekete ruhás, golyóálló-mellényes alak tol a képembe valami jelvényt. Nézd mááár, az itten fireman-eknek jelvényük van! Csodálkozom vaksin, mert szemüveg nélkül a saját lányom sem ismerném fel, nemhogy egy sosem látott kitűzőt! Agyam béna, szemem vak, de azért rájövök lassan, hogy ez nem tűzoltó. Nincs sisakja. Akkor tűz sincs. Miért vagyok én akkor bugyiban? Ha nincs tűz, ráértem, volna felöltözni. Gondolatviharomat nem tudom végigereszteni agyamon, mert a fekete ruhás a másodperc töredéke alatt hátra tol az ajtóból és benyomul.

- Passport! – dörren rám, mert látja, hogy másként nem veszem az adást.

Milyen igaza van! Ilyen állapotban magyarul sem értek-beszélek, nemhogy angolul! De ha passport, akkor passport, nincs mit tenni, elő kell venni. Remegő kezekkel kotorászni kezdek mindenhol. Érdekes a hatás a szervezetemben. Az ijedelemtől nyomul bennem az adrenalin, mégis kába vagyok és rohadtul álmos. A menekülési  és az alvási hormon egyszerre hat bennem! Szerintem szabadalmaztatom.  Vicces koktél  ez így együtt. Az igazolványom először a pénztárcámban keresem. Időbe telik, míg felfogom, nem ott van. Közben az én hétalvó férjem is hajlandó felébredni és rácsodálkozni az eseményekre. Pilláit emelgetve bámulja a feleségét pulcsiban-bugyiban túl-alul öltözötten, amint egy kommandóssal szemez vakon, remegő kézzel nyújtva át az iratait. Merthogy közben meg is lett az a személyi.

- Te is keresd elő a személyidet – szólok neki hátra, amikor érzékelem, hogy közeledik.

A fekete alak hosszan böngészi az okmányt.

- Where are you from? – teszi fel a keresztkérdést.

- We come from Hungary – nyögöm, elnyomva egy ásítást. Hű de megy ez nekem! Lepődök meg magamon. A pasas bólint. Egyezik. Az iratokon éppen ez áll. Magyarok.

- Address? – szúr át a tekintetével, tök feleslegesen, mert ennél meghökkentebb, összezavarodottabb és álmosabb sem leszek már.  Nyújtom felé a lakcímkártyám is.

- How long you stay here? – dönti nekem a következő kérdést

- ööö... two months.. – szólok, mert nem jut eszembe a többi számnév... kábé, teszem még hozzá gondolatban. Ha nem, majd szólok neked is, de előbb anyámnak, hogy ne aggódjon értünk, fejezem be a gondolatsort enyhén elvigyorodva. Asszem mégis kezdek felébredni.... Vicceskedésem okának pedig az adrenalin győzelmét jelölöm ki. Az ember normális esetben nem humorizál egy ilyen kinézetű közeggel. Ez a drog hatása. Na, még csak az kéne, hogy elvigyen egy drogtesztre! Fejezzem be! Intem magam rendre. Vader Nagyúr tovább vizsgálódik, mi meg közben engedelmesen ácsorgunk vigyázállásban. Észreveszi végre a két megfeszült felkiáltójelet maga mellett.

- Sit the bed. – mondja most ő vigyorodva el egy villanásra, s kezével nyugis leülésre int minket. Hátrálni kezdek az ágy felé, le sem véve róla a szemem. Párom nem mozdul.  Ja persze, ő nem érti.

- Ülj le nyugodtan az ágyra, azt mondta. – fordítom neki.

Megkönnyebbülten lehuppanunk, ő meg ránk emeli a tekintetét.

- Are you sleepy? – kérdezi tőlem. Talán most jutott el az agyáig, hogy nem hagyta kialudnom magam?

- Yes. Very sleepy. – ásítom el magam újra.

Emberünk közben papírt, tollat halász elő a páncélja alól, majd körülményesen letérdel a ménkű sok védőöltözetében, s körmölni kezdi az adatainkat. Megsajnálom, de hát nem tudok asztallal szolgálni neki. Olyanunk ugyanis nincs. Egy kis ülőkén kénytelen írogatni, térdelve. Közben megszemlélem az öltözékét. A bakancsa vagy vadiúj és most vette a boltban, vagy betegesen tiszta-cipő mániás. Egyetlen molekulányi koszt nem bírok felfedezni rajta. Fénylik, mint a tücsök segge. Mindene fekete és tökéletesen rendezett, patyolatos. Csak a haja nem sötét, mivel majdnem kopasz, s a maradék őszes barna. A mellény felirata szerint a Border Agency kedves vizitjét élvezhetjük, tehát ő egy határőr. Hm. Mi a manó! Azt hittem csak a bevándorlásiak művelnek ilyet. Rádiót látok az ürgén, fegyvert viszont nem. Az jó. Akkor nem fog vér folyni! :D Zord hivatalnokunk feláll és valami dzsoszef-et emleget. Nézek rá kikerekedett szemekkel. ??? A kérdőjelek kiülnek  a homlokomra. Mi a fene az a dzsoszef? Ja, hogy ismerem-e?

- József? - kérdezem vissza magyarul. Tétován bólint, s Ízlelgeti a szót, próbálja kimondani. Kis magyar nyelvlecke, első rész: a magyar nevek helyes kiejtése.

- Dzsó-dzef - mondja. Már majdnem jó, bíztatom a pasit.

- Djózsef - ismétli rendületlenül. Kiru vagy!

- Sorry. – rázom a fejem – I don’t know .

Ő is hümment egyet sajnálkozva, aztán határozottan katonás mozdulattal átnyújtja a papírjainkat és vicceskedni kezd, mutatva, hogy dőljünk vissza, s folytassuk a történetet ott, ahol abbahagytuk. Hehe.

Kicsörtet az ajtón, mi pedig újra magunkra maradunk. Bár már egészen értelmesnek érzem magam, még mindig nagyon rosszul esik, hogy nem jótékony lassúsággal ébredhettem. Különben is, annyira szürreális ez az egész!

Kióvakodom a szobából. Nem látom-hallom a páncélozott hivatalnokok látványát-hangját. Nyílik a szomszéd szoba ajtaja is és Shiney lép ki rajta.

- Good Morning! – üdvözlöm mosolyogva.

- Good Morning! – ismétli meg teljesen más hangsúllyal, száját elhúzva, jelezve, hogy „nagyon találó” erre a reggelre a jó jelzőt használni. Egyetértően bólogatok, grimaszolok, erre vihogni kezdünk. Tényleg érdekesen alakult ez a reggel! Let’s go! Csináljunk egy kávét!

Utóhang

A határőrök a bevándorlásiakkal karöltve kutatták végig az egész házat, ami öt lakást jelent, benne jópár lakóval. Nálunk mindenki rendben volt papírilag. A szomszéd néger srácot viszont bilincsben vezették el. Sajnáltam. Szerintem rendes srác, a légynek sem ártott. Egyedül volt otthon a kislányával, mert a felesége épp dolgozott. Nem tudom mi nem volt vele rendben.

És mostanáig sem tudtam kitalálni, hogyan jöttek be a bejárati ajtónkon!?