Angliában 21. rész

Itt a vég(e)! 

 - s hogy boldog befejezés legyen - alcímnek ezt adom: Amit szerettem itt...

Búcsúzom Angliától. Nem tudom mennyi időre. Bár biztosra csak azt vehetjük, ami már elmúlt, vagy ami jelen pillanatban történik, én nagy bátran kijelentem már most, hogy biztosan nem örökre távozom innen. Az kizárt! Nagyon akarok még visszajönni! Mindegy hány nehéz pillanatunk volt, mindegy hányszor táncoltunk anyagilag a borotva élén. Mindegy, hogy nem akartam kijönni, mindegy, hogy itt sincs kolbászból a kerítés és az élet semmivel sem könnyebb, mint otthon, hogy ez sem fenékig tejföl. Egyetlen dolog számít csak: mertük megélni a pillanatot. Mindet. Hónapokig éltünk a mának, a jelenben. Nem tekintgettünk hátrafelé, nem próbáltuk kitalálni mit rejteget előlünk a jövő. Csak az számított, ami előtt akkor, ott, abban a pillanatban álltunk. Életem legjobb nyara volt!

Az utóbbi napokban az időjárással együtt borongtam én is. Ellentmondásba kerültem saját, előbbi életvezetési tanácsommal, miszerint éljünk a mának. Sanyargattam magam a múlt emlékeivel és aggodalmasnak jósoltam a magyarországi jövőnket, közben pedig elfelejtettem örülni annak a pár napnak, ami még rám vár ebben a klassz országban. Elhatározni könnyebb volt, mint megvalósítani, hogy véget vetek az önsajnálatnak és méltón búcsúzkodom ettől a világtól. Mosolyogva, csak a szépre emlékezve, nyitva hagyva a "Mi lesz ezután?" kérdést. Bármi lesz is, alkalmaznom kell az itt tanultakat. Meg kell tudnom élni otthon is a pillanatot, nem azon erőlködve, hogy miért nem inkább ilyen vagy olyan. Elfogadva bármilyen is. Mert ha elfogadtam, már nem fog bántani, s jutalmul a következőben megszépülnek a dolgok. 

A főtér (ennek padjain is ültem párszor)

Egy vidéki kisvároskában éltünk. Nevezhetjük buroknak is, mert elegendő távolságra voltunk a nagyvárosi, főleg a londoni mókuskeréktől. Szerintem harminc fölött London gyilkosan káros az egészségre. Mi is dolgoztunk ott párszor, de mindig nagyon vártuk a nap végét, amikor kocsiba vághattuk magunkat és roboghattunk vissza ide. A városba érve, megpillantva az ismerős házakat, kisimultak az idegeink, amiket a végletekig turbózott a fővárosi feszültség. Mindannyiszor megállapítottuk: soha máshol, csak itt!

A kép Patricia Hall munkája (ashdownart.com)

Imádtam, hogy az utcán sétálva mosolygó arcok jöttek szembe velem, hogy idegen emberek csak úgy megállítottak, mert beszélgetni támadt kedvük. Ráértünk egymásra, kedvünk is volt hozzá. Miért is ne?! A boltban ugyanez: nagyon ritkán nem kérdezte meg tőlünk a pénztáros őszintén mosolyogva, hogy milyen napunk van, hogy vagyunk. Természetesen nem értékelem túl ennek a formális kérdésnek a jelentőségét, s azt is tudom, hogy erre nem illik azt válaszolni, hogy "köszi kérdésed, istentelenül szar napom volt, mert a szomszédomban megint fél éjszaka üvöltött a gyerek, nem aludtam ki magam, pocsékul ment a munka, emiatt a főnököm jól letolt." A helyes válasz: egy mosolyba burkolt I'm fine, thank you. Panaszkodni tilos. Nem tudnak vele mit kezdeni. Ellenben az örömöket szívesen hallgatják, s őszintén együtt örülnek velünk. Nem jobb így mindenkinek? A mosolynak hihetetlen ereje van még akkor is, ha csak udvariassági formula! Gyorsan hozzáteszem, őszinte udvariassági formula. Nem azért mosolyognak, mert kell, hanem azért, mert megtisztelik egymást azzal, hogy nem öntik egymás nyakába a lelki szemetüket, inkább őszintén igyekeznek ettől megkímélni a környezetüket. 

Szerettem a fura logikájukat, ami néha bosszantott, néha mulattatott, de összességében finoman megfűszerezte a mindennapokat. 

A tejfölt például három néven illetik: double cream (dupla krém), soure cream (savanyú krém), french fresh cream (francia friss krém). A single cream már tejszínt jelent. Mire ezt felfedezi az ember, eltelik pár hónap, s addig nélkülözheti a rakott krumplit, vagy a túrós tésztát. 

A mai napig találgatom, hogy a liszt itt mitől lehet very strong (nagyon erős). (a csípőset itt hot-nak - forrónak - írják!) Talán az őrlési finomságban, azaz inkább durvaságban rejlik a válasz, de biztosat nem sikerült kiderítenem. 

Sokat kajtattunk citromlé után, de soha sehol nem találtuk meg a szörpök, üdítők, levek között, ahogy azt otthon megszoktuk. Feladtuk. Ám egyik nap, véletlenül rábukkantam a süteményekhez való alapanyagok között, mivel ők azt nem isszák, hanem palacsintába, sütibe használják csak. Így kerülhet a torta tetejére való cukordrazsé és csokireszelék mellé. 

A szárítógépeken háromféle száraz állapot közül választhatsz: extra dry (extra száraz), cupboard dry (szekrény-száraz) és iron dry (vasaló-száraz). Azon túlmenően, hogy én itt kerültem életemben először testközelségbe egy szárítógéppel, a szekrény-száraz elnevezés okán, miértjén még töröm a fejem. 

Lehetetlen felsorolni mi mindenben különbözik a gondolkodásuk a miénktől, emiatt végtelen nyitottságot követel a tájékozódás. Igazi kihívás. Viszont feltárul egy új világ, ha megfejted a törvényeit.

Mindörökre beégett a lelkembe a szinte mindennapos esőktől tobzódó örökkön zöld táj. Lehet, szentségtörés lesz amit írok, de sokkal szebb, mint Magyarország! A bokrok és fák dzsungelében megbújó village-ek, cottage-ok, farmok, a napfényt kizáró lombsátor alatt kanyargózó félelmetesen szűk utak, a tájból váratlanul előbukkanó tavacskák, s mindenhol, a legkisebb szegletben is a pompázó virágok. Mindez szívszorítóan hiányozni fog!

 Magammal viszem a King's Centre melletti kis tavacska emlékét, ahol számos alkalommal üldögéltem mélázva, szomorkodva, horgolgatva, s ahonnan minden alkalom után ránctalan lélekkel álltam fel, megnyugodva, rendet rakva magamban, tértem haza. A víz mindannyiszor lágyan, idegsimogatóan hullámzott az úszkáló kacsák alatt. A nap melegítette a hátam, s besütött a szívemig. Ide csak nagyon szűrve érkezett el a közeli London Road zsivajgása. A gyerekek viháncolása a park hatalmas gyepén viszont annál élénkebben birizgálta a fülem. Tele volt örömmel, élettel.

Nehezen fogom nélkülözni az itt tapasztalt végtelen türelmet, toleranciát. Az utakon szinte nincs előzés. A sorban állásnál nincsenek ideges, tülekedő, dühösen toporgó, átkokat-szitkokat mormogó emberek. Nincsenek gyermekükkel ordítozó, őket rángató anyák. (hacsak nem magyarok.) Nincsenek a diákokat intővel, rossz jeggyel, eltanácsolással terrorizáló tanárok. Nincsenek a polgárokat folytonosan büntetéssel fenyegető rendőrök. Ha szabálytalanságot követ el valaki és rajtakapják, enyhébb (első) esetben szóban figyelmeztetik, hogy ilyesmit nem szabad elkövetni, súlyos esetben kulturáltan pénzbírságot szabnak ki. De annak valóban komoly oka kell, hogy legyen! Nincsenek feleslegesen orvoshoz futkosó emberek. A dokihoz minden esetben előre be kell jelentkezni. (A közhiedelemmel ellentétben itt is ingyenes az ellátás, ha van NI számunk.) Nem ír fel azonnal orvosságot. A gyógyítás jelentős részét az immunrendszerre hagyja. Egy nátha, köhögés még nem a világ vége, a gyerek is nyugodtan mehet tőle a közösségbe, ha az anyuka úgy látja jónak. Szabadabb a légkör, boldogabbak az emberek!

Sehol senki nem írja le, hogy az itteni magas páratartalom milyen jót tesz a bőrnek (is).  Nem száradt ki a bőröm még a tűző napon sem! Nem lehet durván megégni. 

 Dú jú szpík englis?
Még a rettegésem a nyelvtől is jó volt! Nem értem el azt a szintet, amit kitűztem magam elé, de megmásztam egy-két oda vezető lépcsőfokot. Immár picit magasabbról tekintek le régi önmagamra. Legyőzni a félelmeimet, kimozdulni a komfortzónámból mind-mind hasznomra váló tettek, amiktől soha semmi nem lesz már úgy, mint régen. Amitől megváltozom én is, az életem is. Ezeket legyőzni is félelmes feladat, de ha túljutok rajtuk, saját bőrömön tapasztalom majd a "határ a csillagos ég!" érzését. Bejárom a lelkem újabb, elzárt területeit. A szekrényből kipattintok pár mumust, amik kis híján felfalnak, aztán mégis én leszek a nyerő. Ahol most tartok: Már csak halvány rózsaszínre vált az arcom-fülem, ha beszélnem kell és néha egész mondatok is kiszakadnak belőlem! A szövegértésem sokat javult, azzal alig van gondom. Beszélni, beszélni, beszélni! Ez a házi feladat otthonra!

Ücsörögnek a kinti társalgónkban, amit ottfelejtett deszkákból rögtönzött a párom :)

Jó volt a különböző kultúrák keveredésében élni. Nehézségek is adódtak olykor, voltak napok, amikor nagyon nem volt könnyű, de mindezekkel együtt megszerettem a szomszédomban élő két indiai házaspárt. Rengeteg apró pillanat vésődött be a szívembe:

Shiney első rémült arckifejezése, amikor meglátott minket (idegeneket) a házban matatni, majd a felismerés utáni megkönnyebbült mosolya.

Érdekes volt, ahogy a Kicsi férje, a kiscsajt őrizte az elején. Bárhová ment, urának a közelben kellett tartózkodnia. Ebből származott néhány vidám jelenet. Aztán a Kicsi dolgozni kezdett, s a "házi őrizet" megszűnhetett.

Amikor reggel fél nyolc tájékán az éjszakázásból hazatérő csajok cserfelése ébresztett.

A Kicsi (a nevét azóta sem tudtam megtanulni) gyöngyöző kacagása, amely áthatolt falakon, szíveken keresztül, s ami nem hagyta, hogy ne vigyorogjam el magam, ha meghallottam.

Shainey férjének énekpróbái a szomszéd szobában.

Az egzotikusan fura indiai muzsika, amit főzés közben hallgattak a lányok.

A szobaajtó alatt bekúszó illatok (némelykor szagok). Legtöbbször curry, fokhagyma, de volt sülthal, csillagánizsos sütemény, és egyéb furaságok. Soha nem ettek illattalan ételt! :)

A kézzel-lábbal magyarázunk egymásnak furcsa és vicces kis esetei.

A tolongás, dugulás a szűk (egyemberes) konyhában, amikor azt sem tudtuk hogyan hajoljunk félre egymás elől, s amit a lányok mindig mosolyogva, én meg hol így - hol úgy viseltem, de Shiney játékos fintorait látva lényegesen könnyebb volt létezni az ilyen helyzetekben.

A baráti összejöveteleik, amikre rengeteg kajával készültek. (Olykor a páromnak is jutott pár falatka.) Aznap mindig extra vidámak voltak, semmi nem ronthatta el a jókedvüket. Bezsúfolódtak a parányi szobáikba és harsogóan (zenével, nevetve, beszélgetve) töltötték a délutánt.

A majd három, boldog hét, amikor a magyarok nélkül voltunk a házban, s amikor mi hatan végre össze tudtunk kicsit barátkozni. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. 

Amikor a Kicsi palacsintát sütni tanított, s közben bohóckodtunk.

Amikor megharagudtam a Kicsire, mert már annyira felszabadult a közelemben, hogy beleütötte az orrát a dolgomba. Pár napig haragos képpel kerülgettem, ő pedig bűnbánóan figyelte minden mozdulatomat.

Aztán a tegnapi nap, amikor megláttam a csodás indiai népviseletbe öltözve (megint baráti találkozójuk volt). Gyönyörű volt. Szóvá is tettem, mire ő fülig érő szájjal elvigyorodott és megperdült előttem.

Shiney azt mondta, jöjjünk vissza, ne csak talán, hanem biztosan! (Érdekes, a két magyar (anya és lánya) nem mondott ilyet.) 

A koleszból is meglepetéssel búcsúztak tőlem. Kaptam az utolsó fizum mellé egy THANK YOU feliratú lapot, melynek belső oldalán ez állt: 

" Dear Kella, Thank you so much for all your help, it was great having you as part of our team, please come back and visit if you can! best Angie xx" (Kedves Kella! Nagyon köszönöm az összes segítséged. Nagyszerű volt téged a csapatunk részének tudni. Kérlek gyere vissza és látogass meg, ha tudsz! A legjobbat: Angie)

Így köszöntek el tőlem, az ideiglenes nyári munkaerőtől. Sírtam tőle. Ezúttal örömkönnyeket.

Good bye! Thank you very much for all

Holnap este már Calais fogad minket

Angliában 20. rész

Ami kimaradt...

Meséljenek helyettem szemfüles párom fantasztikus fotói :)

komfort bejárat (nem 'kitekat') macskáknak :)

sebesség korlátozó tábla a Plaw Hatch Farmon

A London Road egy szakasza. Látvány a konyhaablakunkból.

Házszámtábla. Védelem az írástudatlan látogatók ellen. :)

Itt a házaknak nevük van. Gyakran csak az, és nincs utca, házszám.

Biztos ami tuti, hogy a hülye is megértse! Ha egyik figyelmeztetést sem vetted észre, vak vagy, vagy aludtál a kormány mögött.

A tábla kinagyítva: Max 20 mérföldes sebességgel közlekedj, míg a lámpa mutatja (azaz világít, jelez)

Na, ki tudja mi ez? Ajtó mellett áll és nem ugat, nem az ajtót őrzi. Elárulom: sárkaparó.

újabb házszámtábla. A postások (rém)álma :)

Ha magadtól nem jönnél rá, hogy az úton folyó munkálatoknak itt van vége.

Vigyázz, házőrző! Ki mondta, hogy az angoloknak nincs humoruk?

Isten egyik háza

Templomkert részlete, a környezettudatosság jegyében.

A sok esőnek köszönhetően itt így néz ki egy átlagos bokor.

Az 500-600 éves lakóházak ma is használatban, a mindennapok részeként.

Adatik a világ tudtára, hogy itt egy szülinapos lakik. :)

Errefelé nincs kommersz, unalmas házszámtábla!

Angliában 19. rész

Suli újratöltve

Már a múltkor is azt hittem, hogy végeztünk egymással, a kolesz meg én, de tévedtem. La(e)zlo - hogy angolos legyen a kiejtésem - a főállású cleaner hazalátogatott, így visszarendelődtem pár hétre. Gyerek, a nyár előrehaladtával, vagyis inkább a vége felé közeledtével, egyre kevesebb lézengett az épületben, újak már nem is érkeztek, inkább csak hazamenők voltak. Fogytak a foglalt ágyak, ezzel arányosan nőtt az üres, takarítandó szobák, és a mosni való ágyneműk mennyisége. Volt hát dolgom bőven, mégis kimondottan pihentető volt a lassan kiürülő épületben tenni-venni.

A rengeteg molyolnivalóban Bertie, Henry nagybátyja segített. Neki is éppoly ellenállhatatlan a mosolya, mint az unokaöccsének.:)

Szépecskén el kellett kezdeni az egyhetes nagyszünet (itt a kollégiumban ennyi a nyári szünet) alatti nagytakarítás előkészítését is, így ajtókat, ablakokat, falat mostam, pucoltam, elpakoltam a raktárakba a kitisztított ágyneműket, szóval rendezkedtem mindenhol, ahol addig, a nagyüzem miatt nem volt idő serénykedni. És még jó, hogy ennyi mindent buzgólkodtam! Bár azt hittem, hogy a srác visszatértével rám már nem lesz szükség, újfent tévedésben voltam. A szünet alatt ugyanis nekiestek a kisiskolának, (itt úgy nevezik lower school, ami ovit és általános iskola alsó tagozatát jelenti egyben) beindult a felújítása, ami alatt kiderült, hogy az épületet a pincétől a padlásig cserélni kell. Jobb lenne mindjárt egy dózert hívni hozzá, de erről sűrű sopánkodások közepette inkább letettek. Hamar felismerték, hogy egyetlen hét alatt semmiképpen nem lesz kész az új épület, de azért meg lehet próbálni, hisz nincs lehetetlen a vallásosok előtt, legfeljebb pesszimista hozzáállás. Emiatt ismét nem tudtam könnyes, végső búcsút venni az iskolától, inkább ők sírtak vissza engem. Én meg mentem. Mert a fene se tudja miért, de valahogy csíptem őket!

A park egy részlete

 Nehéz elmagyarázni, hogy mit csinálnak ők másképpen - jól avagy rosszul, azt mindenki maga döntse el - ami miatt visszahúz ide az ember szíve. Az bizti, hogy  a szervezés, illetve inkább a tervezés, főleg az előre tervezés, nem az erős oldaluk. Akkor kezdenek neki egy munkának, amikor már a körmükre égett a dolog. Nem előbb, amikor kényelmesebben, ráérősebben, átgondoltabban lehetne kivitelezni. Szóval amikor már nagyon sürgős, mindenki hajtja magát a közös a célért, merthogy itt minden cél közös cél. Ám ezt a "hajszát" sem kell magyarosan értelmezni. Mindenki kapkodás nélkül, komótosan teszi a dolgát, s néha, mikor a koordinátor ellenőrizni jön a munkák előrehaladtát, akkor mosolyogva kijenlentik, hogy prímán halad minden, nagyon sietnek. A koordinátor megnyugszik, s megkérdezi, hogy még mennyi idő kell a befejezéshez. Ha a válasz később bizonyíthatóan nem fedi a valóságot, azaz nagy a csúszás, sincs semmi baj, hisz mindenki megtette, amit megtehetett, a koordinátor töri a fejét kicsit, és átszervezi a dolgokat, a jelennek megfelelően. Ilyen egyszerű. Senki nem vétkes, senki nem hibázott. Mindenki mosolyogva csinálja tovább, amit kell.

Így ment ez most is. Az iskolába már megérkeztek az érdeklődő szülők, akik ide szerették volna beíratni féltett csemetéjüket, amikor mi még javában tataroztunk, takarítottunk. Az épület nagyon szét volt szedve, így az elején azt elkerülték, illetve csak távolról engedték megszemlélni a látogatóknak, inkább a kolesz részét mutogatták a háznak, meg a parkot, ami csodálatos. Később azonban, amikor már álltak az új falak, le voltak festve, s volt padló is, simán behozták a kíváncsi atyákat, s anyákat, bár a mosdók még csak romhalmazként üzemeltek, mindent nyakig érő kosz és por borított, mi meg négykézláb vakarásztuk a festékfoltokat a fapadlóról, rutinosan kerülgetve a szanaszét heverő festékes bödönöket, kompresszorokat, széthullajtott faanyagot, miegymást. A falból művészien lógtak kifelé különböző vezetékek, kábelek. 

Az egész épület, s benne mi, szűrreális élményként hatott. Két takarító térdepelve festéket vakar az iszonyat szutykos, szeméttel és fontos dolgokkal telizsúfolt padlóról, miközben a látogatók mindezeket sasszézva-kerülgetve vizitelnek, a recepciós pedig szélesen mosolyogva és őszintén ecseteli, milyen tökéletes hely ez az ő gyermekeik számára. (Ha elkészül valaha, mormogtam erre gyakorta a bajuszom alatt.)  Aztán megérkezett a koordinátor, Beverly, s kiadta a prioritási sorban a legfontosabb feladatot: a bejárati ajtót kell megpucolni. Laci meg én egymásra néztünk, majd miután Bev elment, elröhögtük magunkat. Valóban ez most a legfontosabb feladat! Mindenki úszik a koszban, de a bejárati ajtó, amit az érdeklődők először meglátnak, az legyen tiszta. Hogy mögötte mi van? Lényegtelen. :D

fiú öltöző

 És így ment ez egész héten. Mi tettük a dolgunk, s néha jött valaki ilyesmi égetően fontos különmunkákkal. Olyankor félbehagytuk amit csináltunk, elintéztük szép nyugisan amit kértek, s visszamentünk festéket vakarni, rumlit elpakolni, porszívózni stb. A jókedvünk egyetlen pillanatra sem veszett el. Végig ugrattuk egymást, teli szájjal röhögtünk egész nap, mert hulla fáradtak voltunk, s már néha csak ez tartotta bennünk a lelket. A poénokat persze csak az a pár magyar értette, aki akkor épp körülöttünk volt. A többiek csak furán néztek ránk. LG a karbantartók főnöke, nagyon szeretett minket. Amikor felharsant egy-egy hangosabb röhögés, odajött és érdeklődött a lényeg felől, amit általában nehéz volt elmagyarázni neki. A sűrűn ismételt szavakat próbálta utánunk mondani, tehát közben adtunk kis magyar nyelvleckét is neki. Jeff, a főnököm igazán példát vehetne róla, ahelyett, hogy amint meglát engem kuncogni kezd rajtam. Valamit nagyon rosszul mondhattam a múltkor. A nap végén el akartam köszönni tőle. Bementem hát az irodájába, ahol épp beszélgetett az egyik tanárnővel, aki amint meglátott, szólt Jeffnek, hogy én jöttem. (Jeff nem láthatott engem, mert az iroda belsejében ült.) Kiszólt hozzám valamit, amit nem értettem, mert egyrészt nem figyeltem, másrészt Jeff amerikai angolt beszél, harmadrészt nehezen értem az embereket akkor, ha nem látom őket. Ez pont olyan, mintha telefonon kéne társalognunk. Szóval berongyoltam hozzá az irodába hogy lássam őt, és kértem, hogy mondja el újra mit mondott. Megismételte picit lassabban.Oké, vettem az adást, elköszöntem, kirongyoltam. Még nem értem ki az ajtón, amikor hallottam, hogy Jeff felnevet, aztán kuncog rajtam egy sort magában, mert addigra már a tanárnő sem volt vele. Azóta, ahányszor meglát, kuncogni kezd. Mi a fenét mondtam, tettem, nem tudom és talán nem is fog soha kiderülni. 

Ó, nem tiporta nagyon sárba éppen bimbózni kezdő icipici önbizalmam, csak egy hangyányit! :D

Utolsó napomon már "az utolsókat rúgtam" a fáradtságtól. Mégsem éreztem, hogy elegem van, többé látni sem akarom ezt a helyet, utálom az egészet. Szerettem bejárni, szerettem velük dolgozni. Sajnálom, hogy vége, talán örökre. Nem látom a jövőt, hogy összehoz-e velük a sors még valaha.

Angliában 18. rész

A kocsmában

Jelentem túl vagyok a kocsmázáson is. Egy hetet helyettesítettem egy pub-ban a szomszédasszonyt. Naponta egyszer kellett elzarándokolnom a helyszínre, ahol 2 és fél órát működtem, azután, mint aki jól végezte dolgát, hazasétáltam. Ennyi a hét summája röviden, de ti gondolom inkább egy picit hosszabb verzióra vagytok kíváncsiak. Vagy ez túlságosan magabiztos hozzáállás a részemről? :D

Végül is oly mindegy, magamnak mesélek, ha más nem érdeklődik...

Az angol kocsmák részben rosszabbak, részben jobbak a hazaiaknál. Ha magunk elé képzeljük az otthoni, Bableves névre keresztelt műintézményt (vagy bármely más, külvárosi, falusi "könyvtárt"), és számunkra ez a kocsma szó jelentéstartalma, akkor alighanem elképedünk, ha az ennek itteni megfelelőjére vagyunk kíváncsiak.

Hajj, ha így nézne ki minálunk is!

Itt ilyen, meg még ennél is hangulatosabb tud lenni! A fő szabály ugyanis a "jobb itt, mint otthon" feeling elérése. Azt hiszem általában sikerül is nekik megteremteni.

Persze mindez csak a látszat! Ha nem veszítjük el józan eszünk a káprázatos díszletektől, akkor megláthatunk ezt-azt. Egy-egy délelőtti takarítás során "térdig érő" volt az asztalok alatti leszóródott étel mennyisége. Angol befogadóink úgy esznek, mint Magyarországon a disznók. A csámcsogás nem ritka, az evés közbeni folyamatos, egymás szavába vágó traccsparty állandó jelenség, fűszerezve erőteljes hadonászással és teli szájjal röhögéssel, meg a gyerekek vég nélküli üldözésével az  asztal körül. A sarjak nem csücsülnek jólnevelten - pláne csendben - a fenekükön az étteremben, hanem visongva rohangálnak faltól falig. S hogy ne maradjanak éhen, anyuka, apuka hajkurássza őket a villára szúrt falatokkal. E társasjáték alól csak a járni nem tudó bébik vannak felmentve, mivel őket etetőszékekbe szíjazzák, s hagyják teljesen önállóan enni. Ami persze az ő esetükben nem megy kosz nélkül. Ebben rejlik ím a titok, hogy vajh miért is van több kaja az asztalok alatt, mint amennyi a gyomrukba jutott. (Az illuminált vendég asztal alá hányását nem is említettem! És nem is fogom.)

Szabadság van errefelé kérem! Gondolati és cselekedeti szabadság. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy azt tegyen, mondjon és gondoljon, amit, és ahogy akar!

Ne higgyétek ám, hogy mindez a móka kizárólag az idegen helyszínnek  szól! Nem, nem, ők otthon is ilyenek. A lakásuk takarításakor azonos látvány fogad. A dolog pikantériáját a mindenütt jelen lévő szőnyegpadló adja meg, amelybe a csodálatos mintázatokkal lehet beletaposni a rizst, a sültkrupmlit és a borsót. S ha már van ilyen lehetőség, akkor élnek is vele! Mivel naponta csak egyszer fizetnek takarítót, a másnapos, széttrancsírozott, enyészetnek indult eleven étlap türelmesen várakozik a sorára másnap reggelig. Addig, az éj leple alatt, az épületben rendszeresen lumpoló meztelencsigák hasznosítják amit csak tudnak. Reggelre csak a vékony, ezüstfonallá száradt nyálkacsíkuk jelzi a szőnyegen, hogy besegítettek a rendrakásba a fizetett alkalmazottaknak. A meghagyott, szőnyegszálak közé száradt paszírozványt kínkeserv felporszívózni.

Fennakadni többek között ezen sem szabad, mert itt ilyen az élet. A jól fizetett szolgáknak ez a feladatuk, ezt vállalták amikor hazát váltottak. Zokszó nélkül, mosolyogva kell megoldani mindent. Higgyétek el, ennyi pénzért ez azért nem különösebben nehéz.:)

Ez a kocsma a lakhelyemtől több fényévnyire volt. Autóm nem lévén odafelé rollereztem, visszafelé gyalogoltam, mivel dombra fel képtelen voltam a járművem használni. Errefelé nem szokás felnőttként rollerezni. Komoly látványosságot jelentettem, ahogy suhantam lefelé a járdán, hajam, ruhám lágyan lobogott utánam. Majd mindenki megnézett magának. Soknak döbbenet ült az arcára, de voltak páran, a lelkük mélyén lázadó fajtából valók, akik széles, elismerő mosollyal jutalmazták a produkciót, s nem átallottak pár vidám megjegyzést utánam kiáltani. Sosem bántót! 

Mielőtt elkezdtem volna itt dolgozni, a magyar szomszédasszony meg a magyar férje betanított a feladatra. Nem mintha kiemelkedő bonyolultságú lenne egy porszívózás, vagy felmosás. A dolognak inkább azt a részét kell nagyon pontosan tudni, hogy mi az elvégzendő feladat. Centire! Mert kérem, ha az ajtónak pl. csak a belső üvegét kell megtakarítani, a külsőt már nem, akkor a külsőt tilos megcsinálni, ugyanis onnantól kezdve, az is elvárás lesz. Miért rossz ez? Mert a ráfordítható idő ugyanannyi marad. 

Szóval a szomszédnő részletesen tudatta velem a feladatot, majd még részletesebb pletykálásba kezdett az angol alkalmazottak jellemét, munkamorálját illetően.

Az első utunk rögtön a svédasztalos reggeliztetőhöz tartott, ahol ők ketten (ő meg a férje) kávét vételeztek maguknak, s engem is tuszkoltak arra, hogy szolgáljam csak ki magam nyugodtan. Ma még megtehetem, mert velük vagyok, de holnaptól, amikor egyedül leszek, már nem lesz szabad ilyet csinálnom. (Intelligenciám egyébként sem kapacitálna ilyesmire, hát nem lesz nehéz kihagynom a reggeli ingyen kávét.) Ők a kávéjukat szürcsölgetve, majd a teraszra kivonulva, cigarettázva, egymás szavába vágva, teli pofával ecsetelték a felszolgálók lustaságát.

- Azért kell a hátsó vécénél elkezdeni a takarítást, mert itt elöl, látod, itt a reggeliztető, ezt nekik kell elpakolni, amikor elfogytak a vendégek. Na, azok is aztán rohadt kényelmesek ám! Tíz órakor még itt eszi őket a rosseb, az sem zavarja egyiket sem, ha a lábuk alatt kotorászok a porszívóval! Szóval, remélhetőleg, mire idáig elérsz, addigra hajlandóak lesznek eltüntetni innen elölről is a cuccot, hogy itt is takaríthass. De ha mégsem csinálják meg, akkor hagyd itt nyugodtan a koszt, ne csináld meg helyettük! - közölték két szippantás között egy szuszra.

Én csak pislogtam. Szeretem kivárni a dolgok végét.

- Az asztalokról nem neked kell leszedni a tányérokat, az a pincérek dolga, és nekik kell a kajamaradványokat is letörölni róla. Neked csak a bútorápolóval való áttörölés a dolgod. Ezt se szokták ám megcsinálni rendesen! Nincs rá idejük! - affektálta gúnyosan a szomszédnő, majd folytatta - Ha ragad az asztal, nehogy te töröld le, kiabálj Ryan-nek, aztán töröltesd le vele, mert az ő dolga! - önmagával elégedetten belekortyolt a kihűlő kávéjába.

- Ezek rohadt lusták meg lassúak! A manager csaj is inkább libát tereljen, mint itt dolgozzon, mert amióta átvette ezt a helyet, csak egyre fogy a vendég! Az is egy hülye picsa. Ha találkozol vele csak mosolyogj bele az arcába, de tudd, hogy egy liba, csak lógatja itt naphosszat a lábát, ahelyett, hogy az éteremmel foglalkozna! Szoktam olyat  csinálni, hogy a koszos sótartót meg az egyéb dzsuvák fényképét feltolom a facebookra, és oda is írom, hogy ez az én angol munkahelyem, lássa mindenki, hogy milyenek ezek! A manager csaj is az ismerősöm, s amikor meglátja a képeket, akkor néha észbe kap, hogy talán valamit kéne mozdulni a dologra. Na, ilyenek ezek. - szívta el az utolsó slukkot a cigiből. A férje átvette a szót:

- Hétvégén nem ezek lesznek itt, akik most vannak. Lesz itt két csaj. Az egyik a Törtető Picsa. Majd egyértelműen meg fogod látni, hogy melyik az. - röhintette el magát előre önnön "művelt humorosságán" - Azért szeretem a magyar nyelvet, mert annyira kifejező! Van egy csomó nemzetközi szó, pl. néger, angol, idióta, hülye, már a baszd meg-et is megtanulták, amit ne használj, mert értik, de azt, hogy Törtető Picsa, nem értik, te viszont azonnal fogod tudni, hogy kiről beszélünk, ha meglátod a csajt! Kurva jó azzal bosszantani őket, hogy olyan szavakkal beszélünk magyarul, amik nem nemzetköziek és ők nem értik! Ettől tök idegesek lesznek! - elégedetten röhögött, a jól kitervelt megtorláson.

Ennél a pontnál picit elgondolkodtam. Vajon mit is akar ő megtorolni ezeken a szerencsétleneken? Mivel bántották meg, hogy így viszonyul hozzájuk? 

Végre valahára elfogytak a cigik, a kávék (én egyiket sem fogyasztottam), s nekiláttunk a munkának. Ryan érkezett érdeklődni, hogy én ki vagyok, s amikor megtudta, hogy helyettesítés leszek egy hétig, a megkönnyebbülésnek és az aggodalomnak a meghatározhatatlan keveréke suhant át a homlokán, de ettől függetlenül angolos higgadtsággal (pedig amerikai a srác) mosolygott rájuk. Aztán megkérdezte tőlük, hogy hová mennek Holliday-re. Top Secret - vágta rá a szomszédom mézes-szirupos mosollyal az arcán, aztán elfordulva a sráctól odavakkantotta felém magyarul: - Mi köze hozzá a parasztnak! Nem? 

Hamarosan megérkezett a manager csajszi is. Apró, vékony, gyér, szőke hajú, rettentően pattanásos arcú, csúnya lány volt. Talán harminc se volt még. Kedvesen és őszintén mosolyogva fogadta a helyettesítés hírét, megköszönte, hogy szóltak neki is, aranyosan bemutatkozott, aztán a munkájába mélyedt az irodában. Amikor kifordultunk az ajtón, a szomszédnő utálkozó pofát vágott, aztán elvigyorodott. Vajon min?

Takarítás közben én csak figyeltem, nem segítettem, mert a két magyar nem akarta megfizetni nekem azt a plusz napot is. (Amikor beszéltünk a helyettesítésről, akkor kérdeztem, hogy a betanulás alatt segítsek is, vagy csak nézzem amit csinálnak? Ha segítek, az pénzbe kerül, ha csak nézem, az ingyen van. A nézésben maradtunk. :D ) Szóval míg én figyeltem ahogy dolgoztak, a szájuk be nem állt, hol az egyik, hol a másik ócsárolta fennhangon Angliát, az itt élőket, és az itt élő többi magyart is. Szóval kollektíven mindenki hülye volt. Egy és egynegyed óra múlva végeztek.

- Amikor ideérsz, vagy elmész, köszönjél természetesen, de ők nem fognak ám visszaköszönni! Ezek parasztok ahhoz! Ne is erőlködj rajta! - mondta a szomszédnő mélyen sértődött sóhajtás kíséretében, majd a munka végeztével egyetlen morrantás nélkül hagyták el a terepet.

Két nap múlva, már rettenetesen szenvedtem a porszívóval, mert az is egy agyonnyüstölt, ásatag Henry volt, és a csöve menet közben rendszeresen széthullott, a kefés fejen nem lehetett visszahúzni a kefe részt, ezért a szőnyegen szinte lehetetlenség volt vele dolgozni. Szó szerint vért izzadtam az erőlködéstől. Panaszomat hallván, a férjem eljött velem, megnézte mi a probléma, hogyan lehetne orvosolni. Egy fél óra alatt talált is gyógyírt minden bajomra, Henry szinte megfiatalodott, és csak úgy suhant a szőnyegen vidáman vigyorogva. A jó hírt meg akartuk osztani a szomszédokkal is, remélve, hogy majd ők is boldoggá lesznek a tudattól, hogy amikor visszajönnek a melóba, mennyivel gyöngyebb lesz az életük, a jól működő munkaeszközzel.  A szomszéd rezignáltan csak ennyit mondott a hírre.

- Minek? Nem a miénk az a szar! Nem fizetik ezt meg neked! 

A felesége már hálásabb jószág volt, felragyogó arccal ígéretet tett valamiféle sütemény avagy pogácsa elkészítésére, amit azóta is süt, mi meg azóta is várjuk....

S hogy ilyen felvezetés után hogy láttam a saját szememmel a dolgokat?

Nos...

Henry köszöni jól van. Valóban nem fizették ki a szerelési költségeit, hiszen nem is kértünk ilyesmit. Nem értük tettük, hanem magunk miatt. Mindig, mindenki visszaköszönt, még a mosogató fiú is. Mindig, mindenki kedves volt velem. A manager csaj főleg! Az ő köszönése volt a legkedvesebb és komolyan, szívből jött. Hogy mennyire volt lusta? A hétvégén, amikor a leghúzósabb a forgalom, egyedül állta a pultban a sarat, s végezte a pincérek munkáját, azért, hogy a többi alkalmazott pihenhessen kicsit. Egyébként a többi napon is bent volt és dolgozott, pihenő nap nélkül. Ryan jóképű, végtelenül cuki fiú, őt imádtam. Kedves, barátságos, segítőkész és tisztelettudó. A reggeliztető mindig el volt pakolva időben. Nem azonnal, de mire odáig értem a takarítással, készen volt, rendben volt minden. Az asztalok valóban nem voltak mindig letakarítva, de sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt nekem megcsinálnom, mint állandóan odahívni valakit és vele megcsináltatni. Ezt ők is méltányolták és ezért jóban voltunk. A Törtető Picsa is teljesen normális csaj. Nem viszi túlzásba a barátkozást, de hát itt nem is kell, mert ez egy munkahely! Amikor az utolsó napom töltöttem, a manager csaj megköszönte a munkámat és Ryan is elköszönt  tőlem, s amikor a férjem is eljött besegíteni, kávéval kínálta meg a reggeliztetőből. :) Szerettem közöttük lenni!

... és nézzétek, a vécé is szőnyegpadlós ám! :)

-

Angliában 17. rész

Jönnek a Bevándorlási Hivatal emberei!

Korán van. Nekem nagyon korán, másnak 6.45-öt mutat az óra számlapja. Tompa, mégis erőteljes dübörgés ébreszt álmomból. Tompa mert távoli, és erőteljes, mivel reng tőle a padló. Mire meggyőzném magam, hogy nyugi, lehet még aludni egy kicsit, a morajló hangok erősödni kezdenek és emberi hangok vegyülnek bele. Sok emberi hang.

Mivel félig az álomban ázva a fene se akarja a beszűrődő neszeket hallani, pláne benne a hangok hányféleségét számolgatni, megfordulok a másik oldalamra. Arra, amelyik álmot szokott hozni. Mert van ám egy álmatlanság pózom is! Abban hanyatt fekszem és még lehunyt szemmel is a plafont bámulom, az elalvás esélytelen.  Ám az altató póz egészen más! Ott begömbölyödöm majdnem magzatpózba, a bal oldalamra fordulva. Funkyt, a nyakpárnakutyát jól átkarolom, és a kellemes melegben már huny is ki a tudatom, boldogan úszkálva az álmok birodalma felé. Szóval tentefekvésbe befordul, elvackolódik és mire épp a fejben villany leo.. jönne...  Bumm-bumm-bumm buffog egy ököl a szobaajtón

- Border Agency! – szól a túloldalról egy elmélyített tenor.

- Mi hmm ammm fa...m van?? Ki mmmmaz??? – morgok se nem hallhatóan, se nem értelmesen.

- Please open the door! – válaszolja meg a kérdésem a pasas.

Banyek! Ég a ház és jöttek a tűzoltók! Ijedek meg kómás fejjel, fel sem fogva, mit hallottam az előbb. Közben az ajtó még mindig ellenáll a cseppet sem nőies kopogásnak, és a határozott benyitogatásnak is. Naná, hisz be van zárva! Viszont aki kint áll, nagyon be akar jönni, s már azt is kezdem apránként értelmezni, hogy a hangnak párja is van, sőt sok-sok párja, mert egész hangkavalkád zajlik kint. Bizti a tűzoltók! Ki mások lehetnének. A dübögés egyre sürget, én meg azt sem tudom, mit kapjak magamra. Nem vagyok látogatókhoz öltözve! Lekapom a kapucnis pulcsim a fogasról, felveszem, de nadrágra már nem jut idő, mert nagyon be akarnak jönni. Pulcsiban, bugyiban nyitok ajtót, résnyire nyílt szemekkel. Már résnyire nyílt! Hatalmas eredmény, kérem szépen.

Fekete ruhás, golyóálló-mellényes alak tol a képembe valami jelvényt. Nézd mááár, az itten fireman-eknek jelvényük van! Csodálkozom vaksin, mert szemüveg nélkül a saját lányom sem ismerném fel, nemhogy egy sosem látott kitűzőt! Agyam béna, szemem vak, de azért rájövök lassan, hogy ez nem tűzoltó. Nincs sisakja. Akkor tűz sincs. Miért vagyok én akkor bugyiban? Ha nincs tűz, ráértem, volna felöltözni. Gondolatviharomat nem tudom végigereszteni agyamon, mert a fekete ruhás a másodperc töredéke alatt hátra tol az ajtóból és benyomul.

- Passport! – dörren rám, mert látja, hogy másként nem veszem az adást.

Milyen igaza van! Ilyen állapotban magyarul sem értek-beszélek, nemhogy angolul! De ha passport, akkor passport, nincs mit tenni, elő kell venni. Remegő kezekkel kotorászni kezdek mindenhol. Érdekes a hatás a szervezetemben. Az ijedelemtől nyomul bennem az adrenalin, mégis kába vagyok és rohadtul álmos. A menekülési  és az alvási hormon egyszerre hat bennem! Szerintem szabadalmaztatom.  Vicces koktél  ez így együtt. Az igazolványom először a pénztárcámban keresem. Időbe telik, míg felfogom, nem ott van. Közben az én hétalvó férjem is hajlandó felébredni és rácsodálkozni az eseményekre. Pilláit emelgetve bámulja a feleségét pulcsiban-bugyiban túl-alul öltözötten, amint egy kommandóssal szemez vakon, remegő kézzel nyújtva át az iratait. Merthogy közben meg is lett az a személyi.

- Te is keresd elő a személyidet – szólok neki hátra, amikor érzékelem, hogy közeledik.

A fekete alak hosszan böngészi az okmányt.

- Where are you from? – teszi fel a keresztkérdést.

- We come from Hungary – nyögöm, elnyomva egy ásítást. Hű de megy ez nekem! Lepődök meg magamon. A pasas bólint. Egyezik. Az iratokon éppen ez áll. Magyarok.

- Address? – szúr át a tekintetével, tök feleslegesen, mert ennél meghökkentebb, összezavarodottabb és álmosabb sem leszek már.  Nyújtom felé a lakcímkártyám is.

- How long you stay here? – dönti nekem a következő kérdést

- ööö... two months.. – szólok, mert nem jut eszembe a többi számnév... kábé, teszem még hozzá gondolatban. Ha nem, majd szólok neked is, de előbb anyámnak, hogy ne aggódjon értünk, fejezem be a gondolatsort enyhén elvigyorodva. Asszem mégis kezdek felébredni.... Vicceskedésem okának pedig az adrenalin győzelmét jelölöm ki. Az ember normális esetben nem humorizál egy ilyen kinézetű közeggel. Ez a drog hatása. Na, még csak az kéne, hogy elvigyen egy drogtesztre! Fejezzem be! Intem magam rendre. Vader Nagyúr tovább vizsgálódik, mi meg közben engedelmesen ácsorgunk vigyázállásban. Észreveszi végre a két megfeszült felkiáltójelet maga mellett.

- Sit the bed. – mondja most ő vigyorodva el egy villanásra, s kezével nyugis leülésre int minket. Hátrálni kezdek az ágy felé, le sem véve róla a szemem. Párom nem mozdul.  Ja persze, ő nem érti.

- Ülj le nyugodtan az ágyra, azt mondta. – fordítom neki.

Megkönnyebbülten lehuppanunk, ő meg ránk emeli a tekintetét.

- Are you sleepy? – kérdezi tőlem. Talán most jutott el az agyáig, hogy nem hagyta kialudnom magam?

- Yes. Very sleepy. – ásítom el magam újra.

Emberünk közben papírt, tollat halász elő a páncélja alól, majd körülményesen letérdel a ménkű sok védőöltözetében, s körmölni kezdi az adatainkat. Megsajnálom, de hát nem tudok asztallal szolgálni neki. Olyanunk ugyanis nincs. Egy kis ülőkén kénytelen írogatni, térdelve. Közben megszemlélem az öltözékét. A bakancsa vagy vadiúj és most vette a boltban, vagy betegesen tiszta-cipő mániás. Egyetlen molekulányi koszt nem bírok felfedezni rajta. Fénylik, mint a tücsök segge. Mindene fekete és tökéletesen rendezett, patyolatos. Csak a haja nem sötét, mivel majdnem kopasz, s a maradék őszes barna. A mellény felirata szerint a Border Agency kedves vizitjét élvezhetjük, tehát ő egy határőr. Hm. Mi a manó! Azt hittem csak a bevándorlásiak művelnek ilyet. Rádiót látok az ürgén, fegyvert viszont nem. Az jó. Akkor nem fog vér folyni! :D Zord hivatalnokunk feláll és valami dzsoszef-et emleget. Nézek rá kikerekedett szemekkel. ??? A kérdőjelek kiülnek  a homlokomra. Mi a fene az a dzsoszef? Ja, hogy ismerem-e?

- József? - kérdezem vissza magyarul. Tétován bólint, s Ízlelgeti a szót, próbálja kimondani. Kis magyar nyelvlecke, első rész: a magyar nevek helyes kiejtése.

- Dzsó-dzef - mondja. Már majdnem jó, bíztatom a pasit.

- Djózsef - ismétli rendületlenül. Kiru vagy!

- Sorry. – rázom a fejem – I don’t know .

Ő is hümment egyet sajnálkozva, aztán határozottan katonás mozdulattal átnyújtja a papírjainkat és vicceskedni kezd, mutatva, hogy dőljünk vissza, s folytassuk a történetet ott, ahol abbahagytuk. Hehe.

Kicsörtet az ajtón, mi pedig újra magunkra maradunk. Bár már egészen értelmesnek érzem magam, még mindig nagyon rosszul esik, hogy nem jótékony lassúsággal ébredhettem. Különben is, annyira szürreális ez az egész!

Kióvakodom a szobából. Nem látom-hallom a páncélozott hivatalnokok látványát-hangját. Nyílik a szomszéd szoba ajtaja is és Shiney lép ki rajta.

- Good Morning! – üdvözlöm mosolyogva.

- Good Morning! – ismétli meg teljesen más hangsúllyal, száját elhúzva, jelezve, hogy „nagyon találó” erre a reggelre a jó jelzőt használni. Egyetértően bólogatok, grimaszolok, erre vihogni kezdünk. Tényleg érdekesen alakult ez a reggel! Let’s go! Csináljunk egy kávét!

Utóhang

A határőrök a bevándorlásiakkal karöltve kutatták végig az egész házat, ami öt lakást jelent, benne jópár lakóval. Nálunk mindenki rendben volt papírilag. A szomszéd néger srácot viszont bilincsben vezették el. Sajnáltam. Szerintem rendes srác, a légynek sem ártott. Egyedül volt otthon a kislányával, mert a felesége épp dolgozott. Nem tudom mi nem volt vele rendben.

És mostanáig sem tudtam kitalálni, hogyan jöttek be a bejárati ajtónkon!?